Az összefüggések törvényszerűségeinek a felismerése, megtapasztalása nagyon sok segítséget nyújthat az embernek arra vonatkozóan, hogy megismerje, miként is működik ez az anyagelvű világ, amelybe – akaratunkon kívül, de valóban így van ez?! – megtestesültünk.
Vagy, tekintetbe véve az idők végtelenjét, mondjam úgy, hogy egy rövid időre, átmenetileg, beleszülettünk? Minden mozzanata az életünknek összefüggések sorozata, csakhogy nagyon kevesen vannak azok, akik ezt észreveszik. Miért van ez így? Mert sokkal többet foglalkozunk a körülöttünk bonyolódó világgal, mint önnönvalónk mibenlétének a megismerésével. Nem szeretünk egyedül maradni saját magunkkal. Nem szeretünk szembenézni elkövetett tetteinkkel, gyakran még akkor sem, ha azok helyénvalóak voltak. Nem szeretünk számadást csinálni, elszámolni a megcselekedett dolgainkkal. Pedig ezt kellene tenni. Minden este, mielőtt átbillennénk abba a másik világba, melyet álomnak neveznek. Aki valamelyik vallásban nevelkedett, ismeri az esti imádság fogalmát. Vagy már azt is elfelejtettük? Pedig az esti imádság is arról szól, hogy csendesedjünk el, s ebben a léleknyugtató csendben, kizárva a külvilágot, forduljunk végre önmagunk felé. Ne várjunk a végső számadás elkészítésével életünk utolsó pillanataira, mert az elviselhetetlen teherként rakódik ránk, és kiöli belőlünk az emberséget.
Megfigyelted-e már a játszó gyermeket? Még ha egyedül is van játékaival, a boldogság aurája veszi körül. Önmagával van. Önmagával azonos. Még nem volt elég idő arra, hogy a felnőtt világ utasításainak, elvárásainak teljes mértékben alávesse magát. Még nem volt elég idő arra, hogy megtanulja, hogyan kell viselkednie, hogy kiérdemelje a felnőttek vállveregetéseit. Hogy megtanulja pl. a kétszínűség emberi jellemet nyomorító szokásvilágának a működési mechanizmusait, hogy tessen a rokonoknak, szomszédoknak, a főnökeinek vagy éppenséggel az aktuális politikai struktúráknak. A permanens okítás révén még nem tudatosodott benne, hogy miként kell viselkednie a különböző helyzetekben abból a célból, hogy ideig-óráig kiérdemelje a környezet nyegle méltánylását.
Siránkozunk a boldog gyermekkor elvesztésén. Tulajdonképpen elveszített mélymagunkat siratjuk, ahelyett, hogy szembesülnénk azzal, miként, mikor és főleg miért vesztettük el azt a képességet, hogy mélymagunk törvényszerűségeit követve alakítsuk ki viszonyunkat a világgal. Hogy saját önnönvalónk elvárásaival összhangban cselekedjünk, ha kell, a többség elvárásainak ellenére is, azért, hogy kiérdemeljük azt a helyet, mely e világra való születésünkkor nékünk kijelöltetett.
Ne a mások életét mímelve éljünk! Idézzük fel boldog gyermekkorunk, de szintúgy ellentmondásokkal teli serdülőkorunk emlékvilágát s a benne megnyilvánult összefüggéseket, hogy választ kaphassunk arra a kérdésre, mi okozta a törést, melynek nyomán a boldogság aurája egyre inkább elvékonyodott.
Elcsendesedve visszatérhetünk önmagunk elveszett paradicsomi állapotába, s igen hamar választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy hol, mikor s miként következett be a törés, s mi okozta az egyre nagyobbá váló repedést, mely mindinkább eltávolított bennünket megtestesülésünk hiteles rendeltetésétől. A folyamat akkor kezdődött, amikor vélt vagy valós előnyökért, lépésről lépésre feladtuk a lényegünket meghatározó sajátosságainkat, amikor megpróbáltunk a mások kedvébe járva cselekedni, amikor belesimultunk a rendszerbe. Közben rohamosan megkoptak a gyermek- és a felnőttkor világa közötti összefüggések is. E folyamat végén pedig bekövetkezett az igazi bűnbeesés.
Elveszítettük önnönvalónkat!
