A szabadkai Népszínház Magyar Társulata a Virrasztókkal, Lénárd Róbert drámájának – pontos formai megnevezése: alvajárás hét részben – premierjével zárta a 2011/12. évadot. Persze ha nem számoljuk a június 24-ei évadzáró gálát
A színpadon önmagukba visszafutó sínek, az egyik kört, a másik fekvő nyolcast ábrázol. A kör tőlünk távolabbi vége fejmagasság felett, a közelebbi a földön, a talpfák ez utóbbinál a sínek folyamatosan emelkedő síkjából elfordítva, vízszintesen állnak. Ha már a színpadkép – Leo Pilipović munkája – ilyen egyértelmű szimbólumokkal operál, itt túlzottan elvont elemekre nem lehet számítani. A két szimbólum – fekvő nyolcas, mint a végtelen matematikai jele és a kör, mint az állandóság, önmagába visszatérés egyezményes jele – vasúti sínekből történt megformázása előrevetíti az előadás menni vagy maradni kérdéskör mentén történő targetálását, egyben relativizálva a (látszólagos) választási kényszert illetve a felkínált opciók bármelyikének esetén bekövetkező változást.
Az előadás kezdetén a szereplőkre egyenként irányul fény, röviden bemutatkoznak. Ez egyrészt megkönnyíti a beazonosításukat, a történet megértését, másrészt pedig jelzi, hogy a készítők – a narráció segítségével is – tudatosan törekednek a nézők figyelmének fokozott bevonására. Ez a bevonás nem fordul át interaktivitásba, ami jó, hiszen a szerző a kilátástalan fiatalok szinte összes problémáját vonta össze a három – vagy négy, értelmezés szerint – fiatal és az idősödő vécésnéni (a politikai korrektség jegyében: köztisztasági alkalmazott) személyében, így a bevont néző csak felhigította volna a tömör problémakoncentrátumot.
A kisvárosinak ható vasútállomásnak – bár engem valamiért az újvidéki vasútállomásra emlékeztet a hangulata, ami nem épp kisváros helyi mércével mérve – néhány állandó lakója van, az ő éjszakai élményeikből áll az előadás. Közös tulajdonságuk, hogy inkább szabad akaratukból, mint kényszerből vannak a vasútállomáson, rendszertelen, az átlagtól eltérő életmódjuk is inkább választás kérdése. Ajsa (Kalmár Zsuzsa) a vasútállomás restijét – ami olyasmi, mint a vasúti étterem, de jó érzésű vasúti utas sosem étteremként, csak restiként definiálja – vezeti, álmatlanságban szenved, így hatékonyan használja ki az ébren töltött éjszakai órákat. A (vélhetőleg humán szakos) diplomás takarítófiúval, Trisztánnal (Ralbovszki Csaba) nehezen meghatározható érzelmi töltetű viszonyban áll. Mondhatnánk azt is, hogy járnak, de az nem fedné pontosan a valóságot, hiszen sem érzelmi, sem szexuális téren nem jutottak el a megfelelő mélységekbe, e feltételek egyikének megléte nélkül viszont nehezen lehet járásnak tekinteni egy kapcsolatot. Ajsa ugyan próbálkozik mélyíteni így is, úgy is, de Trisztán inkább zenészként szeretne önmegvalósulni. Ebbe az alaphelyzetbe bonyolít bele érkezésével Dominik (Pálfi Ervin), a jegypénztáros, aki különös szeretettel viseltetik a hangosbeszélő és annak gyakori használata felé. Éjszakánként a kötelezően bemondandó információkat sajátos megjegyzéseivel kíséri, így szórakoztatva a néhány lézengőt, de legfőképp önmagát. „Olyan, mintha lenne egy saját rádióállomásom”, mondja.
Dominik a maga őszinte, kissé nyers viselkedésével szexuális viszonyt létesít Ajsával, ugyanakkor Trisztánhoz is egyre közelebbi barátság fűzi. A szerző Ajsa szájába adva utal is az átfedésre a Jules és Jim című francia, hasonló szüzséjű filmre a hatvanas évekből, ami szintén egy különös szerelmi háromszöget ábrázol, más befejezéssel és jelentéstartalommal. A helyzetet bonyolítja Mása (Sziráczky Katalin), az ötvenes éveiben járó vécésnéni, aki fiatalabb korában menő párizsi énekes prosti volt – saját elmondása szerint. Azonban az előadás végére olyan állapotba kerülünk, hogy már mindenben kételkedünk. Főleg miután Trisztán barátjáról, Áronról (Baráth Attila), akivel a virtuális hálón keresztül tartja a kapcsolatot, kiderül, hogy ő maga is igencsak virtuális. Ez az állapot az egyik dicsérendő eleme az előadásnak: a hazugságok és féligazságok olyan hálóját szövi, hogy a történet végére egyszerre hisszük el és vetjük el lehetséges epilógusokat, merthogy ezekből is több van. A rendező nem egyetlen véget kíván szervírozni, hiszen a probléma is összetettebb, semhogy egyetlen módon, illetve úgy egyáltalán befejezhető volna.
A dráma alapvető problematikája a fiatalok és a szülőföld elhagyásának vágya, a célország valódi ismerete nélkül. De hogyan is ismerhetjük meg a külföldet anélkül, hogy kitettük volna, akárcsak egy napra is az országhatárokon kívülre. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint a szerbiai fiatalok hetven százaléka még nem volt a volt jugoszláv tagköztársaságok határain túl, ugyanakkor az említett korcsoport nagy része elvágyódik az országból. Az elvágyakozók nagy része soha nem fogja, vélhetően, még csak átlépni sem a határainkat. Ugyanakkor elgondolkodtató a szándék, ami hatalmas szociális problémákra hívja fel a figyelmet. De nem feltétlenül az ilyenkor általában felhozottakra, a munkanélküliségre, a panamázásra, korrupcióra, megélhetési nehézségekre. Azt gondolom, az előadás egy újabb perspektívát kínál, valószínűleg nem tudatosan, a kérdéskör vizsgálatához. Azáltal, hogy – bármennyire is jók az alakítások – tudjuk, hogy színházban ülünk, ahol sikeres (Hernyák György, az előadás rendezője Jászai Mari-díjas, Kalmár, Pálfi, Sziráczky és Ralbovszki is számos díj birtokosa) jelenítenek meg a színpadon sikertelen embereket, az egész történet egy olyan potenciális olvasattal gazdagodik, amely szerint nem feltétlenül az amorf „társadalom”, a politikusok és úgy általában más felel a rossz sorsunkért, hanem mi magunk, a meghozott vagy meg nem hozott döntéseink. Hiszen, leegyszerűsítve, mit látunk: egy nőt, aki nem képes otthagyni az őt kielégíteni képtelen pasit, az csak szenveleg, de még takarítani sem tud rendesen, a vécésnéni visszasírja Párizst, amit ő hagyott ott, a jegypénztáros fiú meg nem akar jobb munkahelyet. Mondjuk, legalább ő nem panaszkodik, és nem vágyakozik el.
A menni vagy maradni kérdéskör feloldása az egyik opció választása. A legtöbbünkben azonban ez a probléma feloldatlan marad. Ha tágabban értelmezzük a kérdést, és a „menni” opcióhoz odaszámítjuk azokat az esélyeket is, amik az utazástól függetlenül, de előmozdíthatták volna az életünket, a „maradnihoz” pedig a meg nem lépett döntéseket, megkaphatjuk a szerbiai társadalom nagy részét érintő pszichés problémát. Itt, a Balkánon, Közép-Kelet-Európában mindenkinek van egy „mi lehetett volna belőlem, ha...” története. Nem egy idősebb férfitól hallottam teljes bizonyossággal állítani, hogy ha nem ficamodik ki a térde/marad terhes az asszony, biztosan válogatott focista lett volna.
A másik érintett kérdéskör a fiatalok és a virtuális világ viszonya. Hiszen az internet csak elméletileg tágítja a kommunikációs lehetőségeket, gyakorlatilag a mai tizenévesek kapcsolattartás címszó alatt a különböző applikációk küldözgetését értik azon a bizonyos közösségi portálon. Közhellyé kopott, de igaz az idősebbek méltatlankodása, hogy addig, amíg mi még kinn játszottunk a porban, csoportosan, addig „ezek” egész nap ki se dugják a feneküket, nem is tudják, hogyan kell csoportban viselkedni. Fejlettebb ipari országokban, különösen Japánban – innét az elnevezés is – egyre gyakoribbak a hikikomorik, azok a tizen-, huszonévesek, akik elszigetelik magukat a külvilágtól, és a számítógépüket sem kapcsolattartásra, hanem játékra használják. Ennek enyhébb változataival már itthon is találkozhatunk. Szintén tényként kezelhető, hogy a fiatalok a csoportos összejöveteleiken lényegesen kevesebbet kommunikálnak, itt a közösségi élményt a közös zenehallgatás adja általában.
Az előadás fontos alkotóeleme a zene és az éjféli hírek. Ez utóbbiakat Vicei Natália és Mess Attila tolmácsolásában hallhatjuk. Trisztán elmélete, miszerint a hírek mindig ugyanarról szólnak, megerősítést nyer, hiszen egyfajta gradációnak lehetünk fültanúi: mind közelebbi információkat kapunk jelen időben – vélhetően – történetünk szereplőiről, amelyek, értelemszerűen csak a jövőben történhetnek meg. Az időtlenség illúzióját erősíti a mutatók nélküli óra is, tovább relativizálva és általánosítva a történetet. A dalbetéteket pedig a rendező verseinek felhasználásával Ifj. Kucsera Géza szerezte, és az Insomnia, nyilván külön az előadásra életre hívott, Ifj. Kucsera Gézát, Lakatos Mátyást és az előadásban játszó színészeket énekesként felvonultató zenekar játssza.
Mellettük a társulat tagjai közül Pesitz Mónika is részt vett az előadásban, többedszerre bizonyított jelmeztervezőként. Különösen Dominik ruhái tűnnek kitűnő választásnak, de Ajsa nőiesen alternatív, Mása hippiszerű ruhái, valamint a zenekar csillogó, diszkó korszakot megidéző és futurisztikusnak ható kosztümjei is ütősek. Csak Trisztán angolzászló-motívumos pólóját éreztem kicsit szájbarágósnak.
Dominik egy őszinte, egyszerű gyerek, a kevés gyerekkori álmát már kiverte belőle az apja. Ez hozta, hogy szereti kiélvezni az élet apró örömeit, időnként fölényeskedéssel palástolja az érzelmeit, és a mentális állapotát is előbb fogjuk a lexikális tudás hiányának, mint butaságnak jellemezni. Pálfi kitűnően ábrázolja a figura sokrétűségét, nem a klisé-bunkógyereket hozza, jók a váltásai is, ahogyan Dominikből az Insomnia frontemberévé alakul.
Kalmár Zsuzsa játéka mentes a túlzó játéktól, ami az őrület határán mozgó figurák életre keltésénél oly gyakori hiba. Kalmár Ajsája finoman, lágyan, nőiesen szenved, ugyanakkor egy-egy szexuális töltetű felindulásánál láthatjuk, mennyi energia feszül benne. Kitűnően ábrázolja a karakter testi és lelki szerelem, Dominik és Trisztán közötti vergődését is.
Baráth Attila Áronja a háttérben jelenik meg inkább, de lendületes színpadi jelenlétéről elmondható, hogy teljes mértékben előremozdítja a darabot. A sokszínű fiatal színész az előadásban azt is bizonyította, hogy zenei tehetségnek sincs híján.
Sziráczky Katalin Másájának vidám csacsogása mély fájdalmat rejt, ezt egy-egy dühkitöréséből leszűrhetjük. Mása esténként a múltjáról mesél Trisztánnak, és úgy tűnik, ebben megnyugvásra lel. Elég groteszk párhuzam: a vécéket Salamon tökeként ragyogóra suvickoló Seherezádé Párizsról szóló meséivel éjszakáról éjszakára elkápráztatja a seprűk koronázatlan uralkodóját.
Annak, hogy Ralbovszki Csaba Trisztánját nem érzem teljesen hitelesnek, főként szubjektív okai vannak. Ralbovszki aktív, hedonista, az életet maximálisan kiélvezni szerető és tudó, jellemétől olyan távol áll a szenvelgő, nihilista Trisztán, hogy színész legyen a talpán, aki ekkora távolságot áthidal. Csaba ezt megoldotta, de nem belülről, hanem rutinból építkezve, ezért érzem hiányosnak a szerepalakítását. Eddig általában habitusban önmagához legalább kicsit hasonlító figurákat alakíthatott, mint az Egymással Michaelje, a Cseresznyéskert Jásája vagy a Hyppolit Nagy Andrása, amiket mind-mind kitűnően alakított, de az ilyen elkalandozások, úgy tűnik, kevésbé állnak jól neki.
Az előadás pozitívuma, hogy úgy autentikusan vajdasági, hogy közben nyugodtan szólhatna bármely fejlődésben lévő ország fiataljairól. Az egyetlen árulkodóan vajdasági motívum, és ezáltal az előadás egyetlen felesleges eleme az első felvonást záró és a másodikat nyitó turbómagyarra hajazó dalbetét. A sorsok annyira rokonok a miéinkkel, hogy az egyértelműsítés kihagyható lett volna. A dalok között vannak olyanok, amelyek hangzásukban és szövegükben méltóak arra, hogy egy önálló koncerten is megállják a helyüket. Az egyik utolsó dal, a Bűnös vagyok annyira magával ragadó, hogy még napokkal az előadás után is a fejemben visszhangzott. A zene alapvetően alternatív rockhangzású, időnként alternatív szövegekkel. Ez alól a muskátli-elemekkel tarkított turbómagyar blokk és a törökös Ah türk ilü af zéak… kezdetű dal képeznek kivételt. Ez a motívum nyilvánvaló utalás a gastarbeiter-lét gazdasági előnyei és a hazavágyódás között őrlődés jelképeire, a Nyugat-Európába vándorolt törökökre, akik a menni vagy maradni kérdést igen egyszerűen megoldották: menni és ott messze keményen gürizni, hogy itthon évente két hetet menőzhessenek a tízéves BMW-vel. Viszont azt is kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ez még mindig jó autónak számít a húszéves Tofasok országában. A hasonló korú Zastavák államáról már nem is beszélve... Szóval akkor, megyünk? Vagy maradunk?
