Zenta már 1896-ban – a király látogatása alkalmából – villanyvilágítást kapott, de a szélesebb körű villanyhálózat kiépítése csak jóval később, az első világháború után indult meg városunkban.
Jó hírű szakember (villanyszerelő) volt ez időben (a 20-as évek elején) N.Antal is, akit munkatársai és ismerősei csak „per” Tóninak szólítottak.
Megnyerő külsejű férfiembernek mondták, kihez jócskán vert a hír, hogy igen kedvelte a fehérnépet, s ahol csak tehette, kurizált, legyeskedett körülöttük.
Egy alkalommal valahol az alvégi utcák egyikében kötötte be szerelőivel a lakóházakat a főhálózatba. A háznál, amelynél éppen ő dolgozott az inasával, csak egy szép arcú, begyes-faros fiatalasszony meg annak az anyja-e, anyósa-e tartózkodott odahaza. Mind a kettőt Juliskának hívták. A mester persze rögtön tüzet fogott, tette a szépet, s minduntalan kereste az alkalmat arra, hogy egyedül maradjon a hamvas képű menyecskével. Az inast valamilyen ürüggyel visszaküldte a villanytelepre, ő pedig leszólt a padlásról az asszonykának:
– Juliska, hozza már föl, legyen szíves, a kombinált fogómat! Ott van lent a szerszámosládában.
Hogy az ifjasszony hallotta-e, nem-e a szólítást, vagy hogy tán nem is akarta, elég az hozzá, hogy az öregasszony, aki ott szöszmötölt a padlásfeljáratnál, dugta föl fejét a létrán.
– Nekem szó’tál, édes fiam?
– Ugyan… Mit kezdenék én keeddel, szülém, nem mondaná? – dünnyögte csalódott ábrázattal Tóni mester.
Sokat próbált hajadon lehetett virágkorában a néni, mert nyomban tudott kádenciát a tapintatlan megjegyzésre:
– Ejnye, ejnye, fiam, ne olyan nagy garral! Ne felejtsd el, hogy a luk az mindég luk maradt, de a villanykaró az előbb-utóbb kirohad ám! No, csak azér’ mondom, hogy tuggyad! – lépett vissza a padlásajtóból az öregasszony.
(Az ipari és a kereskedelmi élet anekdotáiból)
