GYÖTRELMEK…
Hideg van. Fázom. Talpam alatt ropog a hó, de csak egy helyben toporgok. A hófehér tájat szemlélve mélyen gondolataimba merülök, töprengek, ki tudja, hanyadszor pillantok órámra, ami azt bizonyítja, hogy már fél óra a késés.
Megkönnyebbülve veszem észre a távolból felvillanó fényszempárt, és lassan kirajzolódik a bordó színű, régebbi kiadású személyautó. Az autó megáll, majd a sofőr mosolyogva rám néz, a fejével biccent egyet, ami valószínűleg azt jelenti, szálljak be. Remegő kézzel – amit a vadító hidegnek tulajdonítok, és nem az idegeskedésnek – nyitom ki a kocsi csikorgó ajtaját és egy Jó napot!-tal üdvözlöm a kissé sovány nőt. Meggybordóra festett haja gyönyörűen csillog, ami az arcán levő ráncokról próbálja a figyelmet elterelni. A falu egy jó hírű cukrászdájába megyünk, ahogy azt előzőleg megbeszéltük. A helyiségbe érve megtapasztalhatom, hogy jól választottunk. Meghitt a hangulat, és ami fontos, meleg van. Kávét rendelünk, ő idegesen egy cigarettára gyújt, mélyet szív belőle, leteszi a hamutartóba, majd a kabátját is leveti.
– Tudja, hogy ez milyen káros magára és környezetére? – kérdezem kicsit visszafogottan, annak ellenére, hogy már régebbről ismerjük egymást.
– Tudom, de ha valaki annyi rosszon esett át az életben, mint én, az lehet, már nem törődik cseppet sem az egészségével. Sőt, néha úgy érzem, a saját sorsom hívom ki magam ellen! – rezzenéstelen arccal mondja, mintha picit sem érdekelné a dolog, majd folytatja mondandóját. – Elfeledni a sok borzalmat nem tudom, de a jobb jövőben most már tudok bízni. Fájdalmat érzek a lelkemben. Engem megaláztak, a szerelmemet használta ki az a férfi, akit valaha nagyon szerettem. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok hasonló sorsú nő van még a nagyvilágban, de csak annyit mondhatok, hogy legyen merszük a pokolból kitörni! – mondja, majd elhallgat.
Én nem láthatom, mert háttal a pultnak ültem le, de a kávé illatának a gőze megcsapja az orrom, így biztos voltam benne, hogy a pincér érkezik a rendeléssel. Kínos csend váltotta fel az addigi beszélgetésünket, hirtelen én éreztem magam kellemetlenül. Hihetetlen nagy bátorsággal vágott az élete borzalmas történetének közepébe az asszony.
Megköszöntük a kávénkat, majd nehezen, de megkérdeztem tőle, hogy a pszichikai bántalmazásra gondolt-e, mikor az előzőeket mondta el nekem.
– Szerinted, ha egy ember szeret valakit, az megragadna minden egyes alkalmat, hogy szerető társát megalázhassa? Nem hiszem! Az én párom olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy semmire sem vagyok jó, a vacsorát nem vagyok képes rendesen megfőzni. Kiabált velem, ok nélkül! Hányszor hánytorgatta fel, hogy nem tudom a pénzt becsületes munkával megkeresni. Biztos valakivel háltam, amiért pénzt kaptam. Istenem, megszámolni nem tudom, hogy hányszor öntötte ki a főztömet a kutyának, mert nem volt hajlandó enni a vacsorából, amit az állítólagos „piszkos” pénzből vettem. Sokszor kiabáltunk egymással órákon keresztül, és mikor kimerültem, csak sírva egy székre ereszkedtem! – hirtelen újból elhallgatott, egy csöppnyi szomorkás mosoly megbújt arcvonásaiban, és kérdőn nézett rám.
Talán attól tartott, hogy megrémített engem, de csak egy újabb cigarettáért nyúlt. Óvatos mozdulatokkal tette a szájába, a kis bordó színű öngyújtóját lassan felemelte, és rágyújtott. Mélyet szívott, már elszámoltam magamban szép lassan ötig, mire kifújta. Láttam rajta, hogy erős és fájdalmas érzések kerítették hatalmába. A kíváncsiság és kicsit a vágy, hogy többet tudjak meg életének ezen szakaszáról, bátorságot adott nekem. Fürkészve kerestem a biztató jelet, amit a szemében láttam felfedezni, hogy hajlandó lesz nekem bármit elmondani, így nem várakoztathattam meg, és nekiszegeztem azt a kérdést, amit álmomban sem mertem volna senkinek feltenni: a volt férje verte-e? Tágra nyílt szemmel hallgattam pár másodpercig, már majdnem a bocsánatát kértem a tolakodásomért, de megszólalt, mielőtt mondhattam volna valamit is.
– Sajnos eltaláltad! – és tényleg beletaláltam, mert a nő könnyeivel küszködve, elcsukló hangon folytatta, hogy a férfi, akit ő mindenkinél jobban szeretett, verte, ütötte, nem könyörült rajta. Éveken át tűrte a bántalmazásait. A kék, lila, sárga és zöld foltok egymást váltották, szinte egyik el sem múlt, már jött a másik. Helyette is én szégyelltem magam. Akkor ott abban a percben hálát adtam az égnek, hogy nem én vagyok ő, azt pedig csak remélni mertem, hogy minél kevesebb nőnek kell átélnie hasonló áldatlan kapcsolatot. Hogyan tudta ezt mégis feldolgozni, és egyáltalán a kapcsolatból kilépni? A hit, a remény és a szeretet – amelyet a gyerekei, a szülei és a többi szerettei iránt érzett – volt a segítőtársa. Kávéját szürcsölgetve, mintha megmagyarázhatatlan nyugalom áradt volna belőle. Végre képes volt róla beszélni, megosztani valakivel a legféltettebb titkát.
Figyeltem őt, és látni véltem a hófehér ing gallérját, ami a bordó kiskabát alatt világított. Bordó, már megint az a bordó szín. Erőt és hatalmat sugároz ki magából, pont, mint ez a nő. A történtek erősítették meg ezt az asszonyt, az élet.
Amint hallgattam őt, miközben beszélt, csak csodálni tudtam. Harcolt és túllépett a múlton, most pedig reményteljesen bízik a szebb jövőben. A hosszú órák mintha rövidebbek lettek volna, és csak sajnálni tudtam, amikor mennie kellett. Jeleztem a pincérnek, hogy mindjárt jövök fizetni, csak kikísérem szerény vendégemet. Kint a hidegben nem tudom, meddig nézhettem a távolban eltűnő kisautót, azon merengve, íme, itt volt velem egy nő, aki a poklok poklát is átélte, mégis sikerült talpra állnia, ahogy ő mondta, „most a mennyországban érzi magát”.
Dávid Csilla: A szelek háza – illusztráció
VÉLEMÉNYEK
Sietve visszamentem a kis kávézóba, hogy fizessek. Kértem a számlát, és ahogy vártam a visszajárót, a pincér méregtől vörös arccal rám nézett, és ennyit mondott:
– Azt a piszok, szemét gazembert fel kellene jelenteni, jól móresre tanítani. Elküldeném követ törni, vagy a kezébe nyomnék egy kapát, és estig haza se jöhetne. Gondolom, hogy nem lenne kedve este az asszonyt verni. Örülne, hogy pihenhet. Én a hölgy helyében jól kiforgatnám a vagyonából. Nyakába varrnék egy jó kis pert, a hátáról leszedném a bőrt. Mit szedném, perzselném!
Én csak ott álltam, némán. Mozdulni sem tudtam attól, amit hallok. A következtetéseket levonta, ahogyan én is. Tehát elcsípett egy pár mondatot a beszélgetésünkből. Vajon milyen ember az ilyen, aki egy pár, nem teljes mondatot hall, és kitör rajta a düh. Nem ítélkezhetünk egymás felett, főleg, ha nem is ismerjük az elítélendő személyt. Ha a nő, akit éveken keresztül bántalmazott a férje, a mai napig nem őt magát gyűlöli, hanem az életet, ami elvette tőle a párját, akkor mi, akiknek boldog családi életünk van, nem engedhetjük meg, hogy a haragunk befolyásolja a döntésünket.
Nem is húztam az időt. A pincért, aki felháborodásában úgy kikelt magából, egyedül hagytam az elmosandó bögrék és poharak társaságában. Nem voltam kíváncsi a további vádaskodására, ami számomra azt tanúsította, hogy talán ő maga sem jobb a történetben említett férjnél. Az ajtóból még visszanéztem. Foszlányokat hallottam még abból, hogy mi mindent tenne az elmebeteg, háborodott emberrel, akinek bátorsága volt kezet emelni egy nőre.
TÖRVÉNYEK
Az mind szép és jó, hogy vannak segítőkész emberek, de sajnos a törvénnyel az ember nem mer szembeszállni. A rendőrség belügyi osztályán működik egy iroda, a családon belüli erőszak ügyosztálya, ahol be lehet jelenteni az ilyen bántalmazásokat. Nem túl biztató látványt nyújt az embernek az a mogorva tekintetű ember, akit erre a posztra ültettek. Arcán nyoma sincs cseppnyi együttérzésnek. Nekem is elmagyarázza, mintha olvasná valamelyik törvénykönyvéből, hogy mit tehetnek ilyen eseteknél. Vajon hányszor kellett ezt már elmondania? – gondolom magamban, majd teljesen közömbösen megkérdi, érthető volt-e, mik a jogaim. Rosszul vagyok. Mi ez a fullasztó érzés, ami a hatalmába kerít? A friss levegő hiányzik, egy ablakot kellene kinyitni. Nem is, inkább egyes pontokat, amit felsorolt, azokon kellene változtatni. Ezek a hülye törvények tönkreteszik az embert.
Az a szabály, ha egy kétségbeesett ember megkeresi őket, nekik azt továbbítaniuk kell a bíróságnak hivatalból, mint feljelentést. Bizony egy kis időnek el kell telnie, mire a bíróság mindkét félnek küld idézést, ami persze a kézbesítés napjánál jóval későbbi dátumra szól, így a család otthonábantovábbfolyhatabántalmazás,amáremlítettbeidézéstkövetőentalánerősebbenésdurvábban.Kínokat átélve, kétségek közt telnek az órák, mire a nő számára a várva várt nap eljön, addig a brutális férjnek teljesen ki van szolgáltatva. Első pontként a sértettnek anyagi kártérítést ajánlanak, a testi és lelki bántalmazásokért cserébe. A legtöbb esetben a nők ezt nem igénylik, csak arra vágynak, hogy az ügynek legyen már egyszer vége, mert nem biztos, hogy a férj úgy reagál az anyagiak hallatán, ahogy azt a bíróságon kérik tőle. A „jótevőm” közben idegesen veri az ujjaival az asztal tetejét, és engem bámul. A halom papír és irat eltompítja a kis zajt. Mit sem törődve az idegállapotával tovább kérdezősködöm, hogy mi lesz addig a nővel, amíg folyik az ügy. Választ nem kapok, csak a vállát vonogatja, az nem az ő dolga. Őt persze az idegesíti, hogy kérdezősködöm, nem pedig az, hogy mi lesz a bajban levővel. Azért kicsit nyugodtabban megjegyzi, hogy vannak ennél bonyolultabb esetek is.
Azokban a bizonyos súlyosabb esetekben, amikor a bántalmazó, nem törődve saját testi épségével sem, szétveri a lakást, a rendőrök csak orvosi engedéllyel szállíthatják az elmeosztályra. Mit is gondolhatnak a törvényt hozók ilyenkor? Az talán meg sem fordul a fejükben, hogy a bántalmazottnak nincs ideje arra, hogy orvost és segítséget kérjen, de az is könnyen megtörténhet, hogy a segítség már késve érkezik.
Utólag már nem is olyan szörnyű az, ahogy a pincér reagált… Milyen országban élünk, ha nem sok mindent tehetünk az erőszak ellen?
Kilépek a kis helyiségből, végig a folyosón, ki a szabad ég alá. Hideg van, friss levegő, és már nem fulladok. A lelkem tele van szomorúsággal. A szívem egy gondolatra jégdarabbá vált. Ezért van az, hogy a világon minden ötödik nő kénytelen átélni ezt a fajta erőszakot, és évente több mint háromezer-ötszáz gyermek hal meg családon belüli erőszak következtében. Az agyamban szinte még hallom a szavak kattogását, amikor egy kirakat elé érek, megállok, és egy bordó kabátra téved tekintetem. Elmosolyodom. Bordó… meleg és bizalmat adó szín.
