Ha valaha volt példaértékű család a világon, akkor az nagyapa által elképzelt, kialakított és kinevelt család volt. Ez a jó tulajdonsága, tehetsége, emberismerő képessége – manapság a család megtartó erejének hívják – aztán meg is mutatkozott a családi összejöveteleken, általában aratáskor, disznótorokban és szüret alkalmával. Az összes családi összejövetel közül a szüret élvezte a legnagyobb tekintélyt, hisz nagyapa szöllejét kellett szüretelni, amely igen nagy becsben állott. Nem is volt joga ahhoz mindenkinek, csak a legszűkebb családi körnek, no és a komának, aki nélkül ez az esemény nem múlhatott el. A koma inkább lelki táplálék és erő volt, mintsem munkás, mivel ő csak buzdította a társaságot a frissességre. Ilyenkor a nagyapáék négy gyermeke, férjestül, feleségestül, két-két gyermekkel, a koma és komaasszony a keresztfiával szorgoskodtak a szőlőben. A nagyobb unokák már kést is kaptak a kezükbe, amellyel a szülőfürtöt levághatták a tőkéről, s óvatosan, mint a hímes tojást – mondta nagyapa – tették a kosárba. Az apraja, a kisebb unokák összevissza rohangáltak az udvaron, s mindenféle játékokat találtak ki önnön szórakoztatásukra.
Nagyanya és dédnagyanya pedig, aki már pár évtizede egyedül, párja nélkül élte mindennapjait, az ebéd körül fontoskodott, sült-főtt a sok ínyenc falat, a töltött kacsa és liba, a finom csirkeleves. A kemencéből épphogy kivették a friss kenyeret, majd a mákos bélest, amikor is megkondult a templom harangja, delet harangozva hívta embereit ebédelni.
Az ebéd az udvaron a terebélyes eperfa alatt elhelyezkedő asztalon lett felszolgálva. A hatalmas szemű eper már rég lehullott a fáról, az ebből készül pálinkát kóstolgatták serényen a szüretelők, de a lombozata, mint valami burok, szépen körülfogta a népes családod. Ennek az eperfának az erre kiszabott ágaira akasztgatta nagyanya a tejesköcsögöket, szájukkal lefelé, hogy kicsurogjanak, kiszáradjanak, de volt itt konyharuhától kezdve mindenféle „anzug”, amelyet gyorsan ledobáltak magukról a szüretelők, s hogy ne másszon bele a hangya és mindenféle rovar, az eperfa volt a legjobb megoldás. Az asztalfő egyik végén nagyapa, a másikon a koma ült, a köztük levő tér pedig a családé volt. Nagyapáéknál a gyermekek is asztalnál ültek, nem úgy, mint sok helyen abban az időben, amikor csak egy tákolmányból összeállított asztalforma mellé, távol la nagyasztaltól tálaltak helyet a gyermekeknek. A bölcs nagyapa pedig méltóságteljesen nézett szét a népes családon, elégedetten, boldogan kínálta fel az ünnepi ebédet.
A présgép a préssupában volt, hol is lehetett máshol, ahova a hatalmas kosár szőlőket hordták, majd a kipréselt nedű, amelyet mustnak hívtak, megindult egy csapon. Ebből az édes léből bizony nem szabadott sokat inni, csak egy poharacskával, ha pedig valamelyik gyermek még egyszer odasomfordált a csap alá, bizony az egész napja gyászba borulhatott. Mert akkor az udvar távol eső zugában megbújva, magányosan álldogáló illemhely volt az egyedüli hely, ahol tartózkodhatott. Ilyenkor a gyermekek, egymás heccelve, csúfolva ordítoztak: „ Pifta, ifol muftot? Nem ifok, meft fofok!”
Hogy hova tűnt el a sok édes must, azt már a kisleány nem kísérte végig a gyermeki csintalanságok közepette, csak azt hallotta, ha néha-néha odafigyelt fél füllel, hogy nagyapa üres boroshordói már nem konganak a borospincében. Nagyapa, mint egy őrangyal, széttárt karokkal járta körül a hordókat, meg-megtapogatva őket, mintha keze érintésével érezné, hogy mikor van tele, illetve segítené a bor érlelését.
Az ebédet még meg sem emésztették, már a vacsora készült a konyhában. Hogy hogyan zajlott le az estebéd, azt már a kisleányka nem tudhatta meg. Az egész napi szabadság és szaladgálás, játék és móka megtette a magáét. Ültében álomba merült.
