Mert az öröm forrása lépten-nyomon megnyilvánulásra vár, csak az odafigyelés hiányában nem ismerszik meg, nem ismerünk rá. Felismerni a különböző helyzetekben az örömöt keltő körülmények jelenlétét, ezt is tanulni kell, mint mindent, ami az életünk kiteljesítéséhez szükséges. Nem adják pénzért, és a szívünk, lelkünk nyitottsága nélkül nem lehet szert tenni rá.
Az öröm nem vásárolható meg, mint ahogyan a tisztelet sem, meg a szeretet, a részvét, az együttérzés és az érdek nélküli, odaadó segítőkészség. Mindenesetre anyagiakkal, pénzért sohasem teremthető meg egy olyan szituáció, amely a felsoroltak birtokbavételét lehetővé teszi bárki számára. Senkit sem fizethetsz le azért, hogy valami őszinte együttérzést válts ki belőle. A megvesztegetés, melyről ma annyit papolnak, a mindennapok hozadékává lépett elő. Tudjuk, minél hangosabb, nagyobb a lárma körülötte, annál féktelenebbül furakszik be még a kisemberek mindennapjaiba is, merthogy eladó lett az egész világ, érdekeken alapuló kapcsolatok révén, na persze meg pénzért megszerezhető egy állás, egy gondosabb orvosi kezelés, zavartalanabb lesz az apró-cseprő ügyek intézése, megkapható a tudást, szakképzettséget igazoló okirat, hadd ne soroljam tovább, hiszen mindez köztudott. S mindez leplezetlenül a nagy nyilvánosság előtt történik. Bordélyház lett a világ. És mi tettük azzá!
A kérdés az, akarsz-e Te ehhez a világhoz tartozni? Bármennyire paradox módon hangzik, de figyelembe véve az erkölcsében lepusztuló világ körülményeit, meg az ebből áradó, emberi félelmeket generáló, emberi tudatot fojtogató, megbénító impulzusokat, mégis azt mondom, egyéni döntés kérdése, hogy visszapereled-e, megkíséreled-e helyreállítani kibicsaklott önnönvalódat, vagy tovább úszol az árral.
Ha úgy döntesz, hogy megpróbálsz kilépni ebből a csak önös érdekeket preferáló, arrogáns egoizmusba merevedett, tisztes emberi életet megcsúfoló valóságból, bármilyen valószínűtlennek is tűnjön, de sok segítséget találhatsz. Ilyen lehet akár a kedvesség. Hiszen az egyben örömforrás is.
Például lehajolsz, és megsimogatod egy utadba került, ismeretlen kisgyermek fejét. Nem vetted észre – itt az ideje, hogy megtedd –, milyen különleges fény árad az utóbbi időkben született gyermekekből? Hamvas Béla a Vízöntő című írásában egy születőben lévő, új, hatodik fajról beszél. A ma születő gyermekek közül sokan már ennek előhírnökei. Az eljövendő változások üzenethozói.
A nagy rohanásban, amely sokszor sehonnan sehova sem vezet, eszedbe jutott-e átsegíteni egy-egy idős embert a forgalmas útkereszteződésen? Az utcasarkon kéregető cigánygyereknek adtál-e – nem pénzt! – egy narancsot vagy egy szelet csokoládét? Egy beindult veszekedés közben sikerült-e úrrá lenned az indulataidon, és magatartást változtatva, emberhez illő módon nem hajba kapni, hanem párbeszédet folytatni? S észrevetted-e tavasszal a fűben az apró sárga/fehér fejecskéjét nyújtogató gyermekláncfüvet, amelyből gyermekkorodban gyűrűt, karkötőt és fejre való diadémot készítettél? S eszedbe jutott-e, hogy akkor milyen boldog voltál?
Örömforrásokról beszéltem. Sok pici, átlagosnak és jelentéktelennek tűnő örömforrásról. De nap mint nap csokorba gyűjtve őket, megnyílik előtted, ha csak résnyire is, az az ajtó, amely egy élhetőbb világ körvonalait villantja fel előtted.
Ne félj elindulni ezen az úton! A sok, apró öröm útján. Gondolok itt a farkcsóváló kiskutyára, a doromboló kismacskára, a pöttyös katicabogárra,
a hajnalban felhangzó madárfüttyre, az önfeledt gyermekkacagásra, az egy-egy jó tett okán érzett csendes boldogságra, s arra a kegyelmi állapotra, mely beborít egy-egy őszintén elmondott imádság után.
Ne félj elindulni ezen az úton!
