Féligazságok, félvalóságok és a közös magány, illetve annak adminisztrációs és mnemotechnikai felszámolása. Dióhéjban talán erről szólna Gombos Dániel és Crnkovity Gabriella Pokol c. vizsgaelőadása az Újvidéki Színház nagyszínpadán. Hamvai Kornél emellett nem ismeretlen Újvidéken, Hóhérok hava c. darabjával már szerepelt néhány évaddal ezelőtt a színház repertoárján, és bár névtelen járókelők képében, de a két fiatal színész – akkor még bizonytalan akadémistaként – is megjelent a deszkákon.
A zajban egymás nyakába ülő közönség szinte a testével építi fel az egyébként is zsúfolásig telített szoba falait. Eric nemrég költözött be, ugyanakkor már rég szétpakolhatott volna. Gombos Dániel kitűnően játszotta a démoni alaptónusú, javában neurotikus idegroncs, Eric szerepét. A feleség képében érkező Crnkovity Gabriellának egy kicsit több idő kellett, amíg kijelölte magának a pontos helyet ebben a káoszban, de amikor rálelt, akkor jól láthattuk, hogy nem először játszanak együtt. A kartoncsomagokkal telített játéktér a minimálisra csökkenti a két főszereplő és a zsúfolást sajátos hatványra helyező, dobozokból kikopogó szomszéd (Pongó Gábor) és a pizzafutár (Papp Arnold) mozgását is. Az egyre szűkebbé váló labirintus egymást maró patkányokká alakítja Ericet és Carolyint, akik – egy harmadik alany belépése esetén – már érdekesmód nem egymást, hanem a megnevezett harmadikat zsigerelik ki. Pusztítanak, a szó legelemibb értelmében.
A kegyetlenség újraélesztett metszéspontjába torkolló utolsó légyott a feltépett sebekről, a házasság felbontásáról, az eltérő módon értelmezett múltról és jelenről szól. Ericnek a fekete-fehér-szürke színre és csak két dimenzióra redukált világa a vagy-vagy helyzetek melegágya, ahol bármiféle megoldás csak az emlékek végtelenbe sorjázó variációi árán eszközölhető ki – ezeken a variációkon kívül ugyanakkor Eric számára, minden közömbös. Számára nincs megoldás, csak a közötte és Carolyn között kifeszülő kérdések végeláthatatlan láncolata. A torz térben mozgó alakok élete akárha a fizikai és virtuális valóság túloldalán kereszteznék egymást. Akár a szem előtt megvalósuló rémálom – Carolyn és Eric számára mindenképp.
Az utolsó találkozásnak tervezett látogatás egyik sarkpontja a még a térbeli kiterjedésétől is visszavonuló laptopbéli napló – Eric naplója, amelyhez lépten-nyomon visszatér, és a lehető legalaposabb megrögzöttséggel dokumentálja az általa látott valóságot. A darab ebből a naplóból táplálkozik, ezt okolja, ezt szidja Carolyn, erre hivatkozik és ezzel láttatja önmagát Eric. Egy rég megfeneklett házasság fekélyes daganata ez a virtuális térben létező szöveg, Eric mentsvára és Carolyn réme egyben. A két szereplő ilyen értelemben valóban a pokolban van, egy általuk teremtett, saját pokolban, amelyből nem engedik egymást. A kiterjedésétől megfosztott világ egyetlen pontban sűrűsödik össze, majd visszafordíthatatlanul laposra szárad. Ebben a világban csak a múltnak van mélysége, minden mást felszámolt az írás, a költözés, a ki/be csomagolás és az a várakozás, amely paranoiává, gyötrelemmé, konoksággá és elerőtlenedett lázadássá alakította az immáron csak egyetlen oldalára redukált személyiséget. Minden, amit látunk és hallunk a köztesség jegyében zajlik, ott, ahol még minden bizonytalan, ahol még parttalan kérések és ígéretek hangzanak el.
Ebben az értelmetlenre lapított térben külön érdekességnek számít a zene, amelyre bevonul majd, amelyre kivonul a közönség. A Metallica Master of Puppetsje előrevetíti azt a bábjátékot, amelynek középpontjában a kettejük által létrehozott kiszolgáltatottság áll, a végén pedig a Nancy Sinatra hangján felcsendülő Bang-Bang lekerekíti mindazt, amit láthattunk. Két fél saját valóságának nem kell feltétlenül egyetlen közös valóságot szülnie, két féligazságból nem lesz mindig egyetlen teljes igazság, és két élet múltjából nem lesz mindig egyetlen közös jövő. A Pokol, valójában mindannyiunk lehetséges pokla, a paranoián, feszélyezettségen, ingereken, fóbiákon, öngyilkosságon és megszállottságon innen, de a fájdalmon már mindenképpen túl. Egy kapcsolat csak akkor kapcsolat, amikor azt mindketten annak látják, ha ezt már csak egyetlen fél hiszi, akkor egy olyan ajtót nyitunk ki, amelynek túloldalán eddig azt halmoztuk fel, amitől mindketten tartottunk.
