Pár nappal a tanév vége előtt az iskola kertjében tartottam a tornaórát. Kellemesebb volt, mint a poros, felforrósodott tornateremben. A gyerekek labdáztak a hársfa alatt, kiütőset játszottak. Akiket kiütöttek, kiültek a fűre, s beszélgettek. A téma a nyári szünidő volt: hogy hány nap van még hátra, meg hogy a vakáció betűiből melyiket kell kiírni aznap.
Az egyikük egyszer csak azt mondja: „Én nem annyira várom a szünetet. Unalmas lesz.”
A többiek nem csodálkoztak, nem háborodtak fel ezen. Láttam, hogy ez számukra nem egy megdöbbentő információ, úgy, mint nekem.
Akinek a családja nyaralást tervezett, természetesen örült, várakozással tekintett a szünidő elé, de ilyen gyerek volt a legkevesebb. A legtöbben arra panaszkodtak, hogy nincs semmilyen elfoglaltságuk nyáron. Egyetlen jó dolog az egészben, hogy nem kell tanulni. Egyik kislány hozzátette, hogy az a nyárban a legjobb, hogy végre nem lesznek különórák. Mások viszont arról beszéltek, hogy a nyár is a kötelező elfoglaltságokkal telik.
A harmadikosok a korábbi iskolaévekben nem panaszkodtak a nyári unalomra, ám ha jobban belegondolok, nem is volt még tapasztalatuk – emlékeik – a vakációról. Elsős korukban még olyan kicsik voltak, s a világ és az idő még egy nagy egységet alkotott, ahol nem osztódtak a dolgok elemeikre. Oda mentek, ahová a szüleik vitték őket, akkor, amikor azt mondták nekik. Nem volt különbség, és ezt elfogadták. Második osztály végére, kilencévesen azonban elég érettek lettek ahhoz, hogy felfogják és emlékeikbe elraktározzák az eseményeket. Vagy az események hiányát…
Mivel nem hagyott nyugodni ez a dolog, a tanév utolsó napján egy gyors körkérdést végeztem vakációügyben. Leírattam velük a terveiket, a várakozásaikat, s a következő tanulságos eredmény született:
A gyerekek a vakáció alatt már nem szeretnének semmilyen kötelező elfoglaltságot. Néhányan úgy fogalmazták ezt meg, hogy ha már el kell járniuk valamilyen rendszeres, kötelező foglalkozásra, akkor akár iskolába is mehetnének. A nyári szünidőben tehát fontos lenne a szabadság. A szülők valószínűleg jó szándékkal íratták be ilyen-olyan foglalkozásokra a gyerekeket, mert a munka mellett nem lesz rá idejük (nyáron sem). Csakhogy a gyerek számára így nincs különbség a szabadság és a munka (iskolaidő) között. Pedig nyilvánvaló, hogy a tízéves már nem elégszik meg ugyanazzal az élménnyel, mint az elsős-másodikos. A szülőknek tehát együtt kell „nőni” a gyerekükkel, és úgy tűnik, ebben kis késésben vannak.
Szinte mindenki a fürdőzést tartotta a legfontosabb nyári elfoglaltságnak. Nem soroltak fel semmilyen egzotikus, elérhetetlen helyszínt, ahová el szeretnének menni. A Tisza-part és a medence tökéletesen megfelel nekik. Sajnos többen arra panaszkodtak, hogy nincs, aki elvigye őket, vagy csak rövid időre, délután tudnak elmenni strandolni, s azt sem mindennap.
Nem tudunk változtatni azon, hogy a szülőknek nyáron is dolgozniuk kell, tehát lehetséges, hogy valamelyik szervezetnek, ahol gyerekekkel foglalkoznak, fel kellene vállalnia ezt a feladatot. A nyári úszótanfolyam vagy a rendszeres úszóedzés nagyon hasznos, de úgy tűnik, nem elég, vagy legalábbis nem elégíti ki az igényeket. A gyerekeink napozni, fürödni, játszani szeretnének.
Az ankétlapon volt még egy dolog, ami mindegyiküknél megjelent: nyáron is az osztálytársaikkal szeretnének játszani. Erősen kötődnek a közösséghez, ahol a mindennapjaikat töltik.
Nem sorolom fel itt, hogy kinek melyik tantárgy fog hiányozni, vagy éppen fordítva, hiszen a vakációs időtöltések szempontjából lényegtelen. A körkérdésből azonban arra következtetek, hogy a legtöbb gyereknek nagyon egyszerű s könnyen teljesíthető vágyai vannak. A felnőtteknek csak meg kellene hallgatni őket.
Feltételezem, hogy a szülők sokat gondolkodnak, tervezgetnek, s azért szerveznek programokat a gyereknek, hogy ne unatkozzon nyáron. Mégis, talán célravezetőbb és valószínűleg olcsóbb is lenne egyszerűen megkérdezni a gyereket, hogy mit szeretne. Úgy látom a kis közvélemény-kutatásom után, hogy sokan meglepődnének, milyen egyszerű vágyakat kellene teljesíteniük.
