Hogy nem én vagyok a jó háziasszonyok mintapéldánya, az biztos. Sőt! Hogy sokkal inkább a trehányság jellemez – ez is tény. Számomra nincs céltalanabbul elvesztegetett idő, mint a portörlés, összerakodás, vasalás…
De azt inkább csak a poén kedvéért mondom el, hogy a kislányom olyan kétéves forma lehetett, mikor óriási krokodilkönnyekkel panaszkodott a nagymamájának telefonon:
– Anya nem akar a szobámban felporszívózni…
Jó vicc, hogy nem akar. Anya attól is hidegleléses, hogy hetente egyszer muszáj. Az ő drága babukája viszont tisztaság- és rendmániás. És abban az időszakban éppen a porszívóba volt szerelmes, és nem vette volna rossz néven, ha anya akár naponta többször is felporszívózik.
Furcsa dolog ez a házimunka. Régen ugye, míg csak a férfi járt el otthonról dolgozni – a nő feladata volt. Aztán kitört az emancipáció, és bármennyire is sírva-ríva panaszkodunk: a nő kettős teherbírással kell megküzdjön. És életünkön hiába segít a mosógép, a pék, a porszívó, hiába van az, hogy negyedannyi házimunkánk sincs, mint nagyanyáinknak, valahol mégis vérlázító, hogy továbbra is kizárólag a nő kötelezettsége maradt. Nem arról beszélek most, hogy egy jó férj segít-e. Számomra már eleve ez nincs rendjén: SEGÍT! Nem megfőz, nem fölporszívózik, nem kitereget, hanem ha meg is teszi: csak segít egy kicsit a nőnek.
És ami még ennél is furcsább: ha valaki váratlanul betoppan, és cirkusz van és kosz: csak a nő szégyelli magát. Sőt, már az is furcsa, hogy szégyelli magát! Teljesen lényegtelen, hogy ő akár egy sikeres ügyvéd, orvos – mintha a nőiségén esne csorba azáltal, hogy a házimunka nincs elvégezve. Én is szégyellem magam. És a lustaságom lázadásnak álcázom – vagy fordítva? –, és juszt se csinálom többet, mint azt feltétlenül szükséges.
És egy kicsit tanácstalan is vagyok. Fiam is van, lányom is van. Hogy lehet eligazodni, hogy lehet eligazítani őket ezek között a furcsa, megváltozott – vagy mégsem? – nemi sztereotípiák között? Hogyan kéne jól csinálni, hogy egyik gyerekem se legyen kiszolgáltatott, hogy egy nőnek ne kelljen szívességet kérnie, ha egy polcot kell fölfúrni a falra, egy férfi meg akkor is főtt ételt egyen, ha éppen nincs barátnője, és ne úgy nézzen ki a fürdőszobája, mint egy kocsmai mellékhelyiség?
Ezen munkálkodnék éppen, miközben az én bűbájos négyéves kislányom úgy pufogtatja a sztereotípiákat, mint valami megdönthetetlen axiómákat: a lányok rendesek, a lányok szépen játszanak, a lányok elpakolnak maguk után, a lányok nagyon ügyesen tudnak takarítani. A fiúk rosszak, a fiúk verekszenek, a fiúk szófogadatlanok, a fiúk csak cirkuszt tudnak csinálni, a fiúk nem értenek a takarításhoz és nem tudnak főzni… Pedig a kisöccse ugyanannyit van velem a konyhában, mint ő (bár igaz, ha háziasszony-mintapéldány nem is vagyok, de konyhatündérnek azért megjárom), éppúgy el kell pakolnia a játékait, ugyanúgy törölheti le az asztalt…
Persze én is tudom, hogy van különbség a kislány és a kisfiú között. Nyilvánvalóan még mindig túl patriarchális társadalomban élünk ahhoz, hogy a gyereknevelési tanácsadókon kívül máshol is hangoztassák a statisztikát: a lányok előbb tanulnak meg beszélni, felöltözni, számolni, a fiúknak meg több mozgásra van szükségük. Ezt a saját kis családom példája is alátámasztja. Agresszívabb-e a fiam, mint a lányom? Nyilván nem. De a nővérét mégiscsak úgy szeretgeti meg, hogy az sikítva tiltakozik: olyan erővel ölelni, hogy biztos a földön folytatódjon a buli, ráülni, ráfeküdni, és ha a másik hevesebben kezd tiltakozni a „gyengédségkitörés” ellen, akkor sarokkal fejbe kalapálni.
Tehát a sztereotip nemi meghatározást a kicsi lányom nyilván a saját bőrén szerzett tapasztalataiból is kikövezteti. Ezt aztán még megfejelik az óvodai élmények: a lányok csak a rózsaszínűt és a lilát szeretik, a fiúk nem babáznak, nem főzőcskéznek, és kisautóval a kezükben olyan heves rohangálással múlatják idejüket, hogy biztosan felboruljon a kicsi babaágy vagy a játék bableves. Én meg már állhatok is a fejemre: a lányomból nő lesz, aki csetresben méri a nőiességét, a fiamból meg „kinek nagyobb a kocsija”-férfi.
De azért a lányom rendmániájáért nyilván én is felelős vagyok. Mikor először takarított ki a saját szobájában, majd szétvetett bennünket a büszkeség. Hogy az egész házban egyedül ő ágyaz meg, ahogy kinyitotta a szemét, hogy egyedül ő az, aki a pizsamáját gondosan összehajtogatva a szekrényben tartja, nem pedig hozzánk hasonlóan az ágynemű közé gyűrve… és igen, ezért is sok-sok puszit bezsebelt. Aztán egy szép napon kiment ebéd után a konyhába, és mindent elpakolt az asztalról, letörölte, és megint csak ő volt a szívünk királynője. Csak ámultam és bámultam, mikor beléptem a fürdőszobába, kimosva a mosdó, feltörölve a padló… Ismételt nyalás-falás a jutalom. De ingyenpuszi nem kell neki. Nem a szeretetre vágyik ilyen csillapíthatatlanul, hanem az elismerésre.
A dolgok valahogy mégiscsak kezdtek elfajulni. Egy idő után már nem érte be annyival, hogy ő maga takarít. Anyának ebéd után már nincs pihenés, kényelmes elnyúlás a nappaliban. Segíteni kell neki egy kicsit a konyhában. Pakoljak el, hogy letörölhesse az asztalt, söpörjek föl, hogy föltörölhesse a padlót… És föl is kéne porszívózni a nappaliban, „olyan ez a szoba, mint a disznóól” – és bár rajzfilmből idéz, és ott ezt egy anyakoca mondja… mégis elönt a szégyenérzet. S mivel a véleményem a házimunkáról továbbra sem változott, és hasznosabb dolgokkal szeretném tölteni az időmet, ezért patthelyzetbe kerülök. Azt nem mondhatom a lánykámnak, hogy fontosabb dolgok is vannak a világon, mint a padlótörlés… Erre szinte egészen biztosan magától is rá fog jönni néhány év múlva, de ahhoz sincs nagy kedvem, hogy úgy érezzem magam, mintha én volnék a gyerek, akit az érettebb, a felelősségtudóbb folyamatosan a „helyes” viselkedésre sarkall. Így tanácstalanul sumákolok, ami a lányomat is trükközésre készteti:
– Milyen nap van ma?
– Május 16.
– Nagyszerű! Mert május 16-a Szentember napja, és ezen a napon minden embernek egy rózsaszín szobában kell takarítani.
Ami, mondanom sem kell, az övé, és amiben amúgy is makulátlan a rend és tisztaság.
