„S ismered-e őket?”, kérdezte Géza bácsi, válaszra sem várva, lendületes szóhordozásával rögvest folytatva is. „Mert hisz a kintieknek (itt fejével oldalt billentett egyet) fogalmuk sincs, hogyan is élünk itt voltaképp. Hogy amit ők mondanak, az szép és jó – elméletnek. S mint olyat aztán nyomban felülír a gyakorlat. Honnan jönnek, mit mondtál…? Akkor pláne. Nekem volt egy torinói ismerősöm…”
Ismered-e őket valójában? – teszed föl magamnak a kérdést. Telefonon tartjátok a kapcsolatot. Olykor-olykor felhívnak, hogy „Haló-haló, hogy vagy?”, a nevedhez birtokos jelzőt ragasztanak, te pedig elmondod, a „Na, gyere kezdjük el…” felszólítás után egy hangrögzítőre, hogy hogyan éltek itt, Vajdaságban. Kezdetben amolyan kémfélének érezted magad, mit ne mondjak, besúgónak. Egy idegennek beszéltél a faluról, melyben felnőttél, Újvidékről, Szabadkáról, a szerbiai eseményekről. Választások, Hadžić és Mladić kiadatása (ők „mladiknak” ejtették, Hadžićtyal pedig végképp nem boldogultak), kék tehenek, színházi bemutatók, irodalmi díjak, filmnapok. Sohasem hallgattad vissza a beszélgetéseket vasárnap hajnalban a sydneyi rádióban.
Végül Szabadkán, a kék szökőkút előtt találkozom az Ilosvay házaspárral. Van egy tudományos körökben még nem szabadalmaztatott módszerem a külföldiek felismerésére: csak a cipőkre kell vetni egy pillantást. Eljárásomat már odáig vittem, hogy nemcsak földrészeket tudok megkülönböztetni, de országokra is közel pontosan ráismerek a lábbelik formájáról, anyagáról. Minőségéről. Igaz, a globalizáció ellenem dolgozik. A könnyed, mégis elegáns szabású lábbelikről gyorsan felismertem Gusztit és Katalint. Sok kínai közt két pár ausztrál.
Bírálta-e Ön később, felbátorodva a szerbiai, vajdasági és kisebbségi politikát, még ha sokszor nem is érezte teljesen kompetensnek önmagát?
Yes, I do.
Igaz az a későbbi kijelentése, hogy legszívesebben mégis kerülte a politikát, vagy ha ezt már nem tehette, ötölt-hatolt, s szívesebben beszélt a rádióban inkább az irodalomról, színházról, társadalmi jelenségekről?
Yes, it’ s true.
Egzisztenciális megfontolások vezették ebben, vagy valóban fontosabbnak tartotta az Önhöz közelebb álló témákat? Válaszoljon!
Szerencsém volt Szabadkával, éppen Kosztolányiról emlékeztek meg a tanítóképzőben. Az utazásuk nehézségeit így sikerült is feledtetnem. Elmondták, hogy európai körútra jöttek, francia, magyar, olasz és osztrák barátaikat látogatják meg. S igen furcsán nézett rájuk a horvát határon a szerb határőr, amikor francia rendszámtáblájú olasz autójukkal – egy hosszabb pécsi tartózkodás után – ausztrál útlevéllel szerettek volna belépni az országba. Én is furcsálltam volna, jegyzem meg. De most legalább megismerkedhetnek a vajdasági (ők konzekvensen Délvidékről beszélnek) írókkal, irodalmárokkal a Sárga Házban. („Politikai börtön? A kommunisták? Hullák a pincében?” Welcome to Subotica.)
S te csak bámultad azt a fesztelenséget, ahogyan Guszti a diktafonjával az emberekhez lépett. Mintha egy láthatatlan ajtóm kopogna, pár kedves szóval, mosollyal a legzárkózottabb társasághoz is odafordult: kuc-kuc, s beengedték. A legnagyobb természetességgel nyúlt a szervezők mellére tűzött névtábla után, hogy leolvashassa az Évákat és Kornéliákat, s már tegeződött is a legszigorúbb tanáraiddal. Ruganyos léptekkel járta az épületet, s láthatóan a szerb takarítónőkkel is megértette magát.
„Kedves s jó emberek”, súgta a tanárod.
„Kedves emberek, csak kissé merevek”, csapott a válladra Guszti. „Te is.”
Ilosvayék nem megélhetési kivándorlók voltak. Ennek látszólag igen nagy jelentőséget tulajdonítottak, mert többször is elismételték, míg a Lipa pékségben leültünk falatozni. Pizzás burekot javasoltam nekik, s az ételhez történetet is kanyarítottam nyomban a középiskolás éveimről, amikor még „ingyenér” adtak hozzá kechupot. Ma már más a módi, mondtam: kis, műanyag edénykében kapod hozzá a kiporciózott kechupot. Pedig úgy volt finom, ha a tészta úszott benne. S beszéltem az albán pékek echte börekjéről is, melyet Bécsben kóstoltam. Ízlett nekik a tészta, lekváros kiflit is kértek joghurttal. Bécstől viszont nem voltak elragadtatva, túl császári, mondták. Budapest sokkal szebb, a legszebb város a világon. Mondtam, nekem nem sok alkalmam nyílt Budapestre látogatnom, nem ismerem. Belgrádot se, tettem hozzá. Furcsállották.
Kellemetlenül érezte magát, amikor a szerb nyelvhez fűződő kapcsolatáról kérdezték, feltételezvén, hogy az ország nyelvét jobban beszéli, mint anyanyelvét, s legtöbb barátja is szerb nemzetiségű?
Yes, I’ do.
Ekkor valóban úgy érezte, mint ahogy arról később ismerőseinek is beszámolt, hogy áthidalhatatlanul tág a szakadék egy vajdasági magyar és egy ausztrál magyar közt, már csak a nyelvi nehézségeket tekintve is?
Yes, I’ do.
Továbbra is tartja azt a megállapítását, hogy elsősorban nem nemzettudata van, hanem nyelvtudata? Feleljen!
Angoltudás nélkül vágtak neki Ausztráliának, két címmel a zsebükben, idestova 40 éve. Az egyik cím bejött. Guszti a nehéziparban talált munkát, a napi tízórás vashegesztés miatt az egyik fülére nehezen hall. Katalin tanítónőnek szegődött, a sydneyi magyar közösség iskolájában dolgozott. Nyugdíjasként immár megtehetik, hogy egy magánadónál a magyar nyelvű műsort szerkesszék amatőrként. Ma már az egész Kárpát-medencében vannak munkatársaik. Egy írásom útján bukkantak rám, így kerestek meg, legyek a tudósítójuk. S most egy napra meglátogattak Szabadkán.
Ültetek Ivan Nenad szobra alatt a főtéren. („Cserni Jován? Az ő szerb állama? Ágyékon? S Budára a fejét?”) Guszti nem értette, hogy civil összefogásban miért nem tesznek a délvidéki emberek valamit a színházért. Fodrozgatta a szél a nejlondarabokat a Népszínház betonkolosszusán. Szégyenünkben már közösek vagyunk. A galambürülék, magyarázza egy asszony, talán amiatt, a padlástérben több tonnányi galambszar gyűlt össze, a galambok áldozatai vagyunk. Németországban a fiatalokra bízzák végső esetben a hasznavehetetlen épületeket, próbál megoldást találni Katalin. Ha már semmi sem használ, a kreativitás még segíthet. A Népszínház mint hatalmas művészeti alkotás, morfondírozok. Galambürülék helyett több tonnányi színes zacskóval lehetne feltölteni a betonkolosszust. Apró szemű homokot terít lábunk elé a szél.
Későbbi elbeszéléseiben igazat állított, hogy kétkedéssel, hovatovább cinikusan fogadta a vendégek véleményét, miszerint Önnek és Önöknek, vajdasági magyaroknak egy egész nemzetet kell képviselniük szülőföldjükön, meghaladottnak látja e véleményt, nem tud azonosulni vele, s továbbra is állítja, hogy képviselni csak önmagunkat lehet, nem egy nációt, avagy csak a felelősséget próbálta elterelni magáról? Válaszoljon!
Elutazásuk előtt még bekéredzkedtünk a városházára is. Szombat volt, s a trubácsok a hangszereiket hangolták a szökőkút mellett. Ilosvayék a rezesbandát fényképezték. „Ezek a cigányok?”, kérdezték csendesen. Hiszen Sydneyben a romáknak nevezetteknek sötétebb tónusú a bőre, s ezek a cigányok a magyarországiakhoz sem hasonlóak. Hogy a hosszasabb összevető analízist kerüljem, a városháza előcsarnokába tessékelem őket. Az őr engedékeny, szerbül magyarázom neki, hogy messziről érkezett vendégeink a felső termekre is kíváncsiak. Az őr magyarul válaszol, öt percet kapunk. S míg Ilosvayék a mennyezet pompás díszeit szemlélik, elmerülnek a szecessziós ablakdíszekben, az esküvőkhöz készülődő zongorista játékát veszik fel a diktafonra, addig van időm pihenni. Leülök a lépcsőház korlátjára. Régen jártam már erre, én is tekergetem a fejemet. Szép. Az ember sohasem tudhatja, mikor keveredik újra haza. Aztán ott van.
Egy tégelynyi vegemitet kapok ajándékba ausztrál vendégeinktől. „Nem cipőkrém”, figyelmeztet kedvesen Guszti. Az ausztrál gyerekek ettől nőnek nagyra és erősre. Az ő gyermekeik is ettől nőttek nagyra és erősre. Egy utolsó kézfogás, fényképezkedés. Egyszer talán majd Sydneyben is találkozunk!
Mélyen a zsebembe rejtem a vegemitet, úgy száll el árnyékom a tér platánfái alatt.
