Amikor harmincévesen megszereztem magyartanári diplomámat, a tartományi székvárosban maradva sikerült állást kapnom egy lap külpolitikai rovatánál, s a gyermekáldás közeledtén hamarjában megnősültem. A fizetés kicsi volt, a lakbér és a megélhetés drága, így jobbnak láttam hazaköltözni Zentára, az anyámtól számunkra átengedett családi házba, és testvérbátyám párt- és sportkapcsolatainak köszönhetően katedrához jutottam a Petőfi Sándor elemi iskolában, ahol magyart tanítottam a más nyelvű tagozatokon. (Akkorra már – a testvériség-egység nevében – a Petőfihez odacsapták egy másik kiválóság – Stevan Sremac – nevét is.)
Tavasszal megszületett a kislányom, s a tanáriban annak rendje-módja szerint itallal, pogácsával vendégeltem meg a kollégákat. Párttitkári minőségben alighanem éppen akkor környékezett meg a tornatanár.
– Ugye, te párttag vagy?
– Hát nem…
– Na, majd az leszel.
Szerencsémre – netán vesztemre? – a hatalmi működés régtől ismert parancsolatához igazodva többé senki se szorgalmazta beléptetésemet, tudniillik: eretnekre szükség van.
Tanárkodásom megkezdése előtt ugyan még templomban esküdtem örök hűséget páromnak, de a kápolnai keresztelőtől még buzgón hívő nagynéném is féltőn eltanácsolt, nehogy kirúgjanak az iskolából.
Egykor petőfis elemistaként áhítattal csüggtem a 7. cében először bemutatkozó Tőke István tanár úr szárnyaltató szaván, s elhittem neki, hogy a magyaróra piros betűs ünnepet kell jelentsen. A szerencsém úgy hozta, hogy elsős gimnazistaként megint a diákja lehettem, sajnálatomra nem sokáig, mert őt számomra rejtélyes okokból eltávolították, és muszájból helyet cserélt a Dózsa iskola fiatal magyartanárával, Szloboda Jánossal.
Utána kétszer kirúgtak engem is, ám az életpálya kényszerű kitérői után mégiscsak befejeztem a bölcsészkari tanulmányokat, és a már említett körülmények között megkezdhettem az oktatói szent hivatás gyakorlását. Nagyra becsült példaképem, Tőke tanár úr, akár kartársam is lehetett volna, ha kevéssel jöttöm előtt ki nem taszítják az iskola falai közül, és küldik száműzetésbe a kültelki elemibe. Tőke Istvánnak az volt a bűne, hogy – Cz. Zs. Ágnes kolleginájával egyetemben – felszólamlott az ellen, hogy az esztelen önkénnyel leradírozott iskolák – a Petőfi és a Sremac – tanulóit az addig kizárólag magyar tannyelvű Dózsa szűkös épületébe zsúfolják. (Végül a Sremacból sakk-klub és festők műterme, örömtanyája lett, míg a messze földön híres Petőfi-iskolát félig se kihasznált irodaházzá és pincediszkóvá züllesztették a Párt komisz megmondóemberei.)
Félévi tanítás kínjait elszenvedve a nyári szünet után tehát a Dózsában dolgozhattam tovább könyvtárosként és fél munkaidős tanárként. (Csakhamar az az iskola is elveszítette addig viselt nevét, előbb egy sorszámmal címkézték – mondván, hogy az nemzeti szempontból semleges –, idővel azonban egy szerencsétlen emlékű dátummal illették, így sikkasztva el a Dózsa nevezetet.)
Miután nem vontam le a következtetést elődeim sorsának intő példáiból, romantikus hévvel igyekeztem eleget tenni kulturális küldetésemnek. Az iskolában irodalmi és filmes szakkört terveztem megteremteni, házasságom korai kisiklása pedig arra ösztönzött, hogy városunkban is tevékenyen bekapcsolódjak a művelődési élet egy szeletkéjének megszervezésébe, nevezetesen egy modern színjátszó társulat létrehozásába. Ennek következményeként a rendőrségi küldönc a tanóráról szólított ki, hogy a szabadkai államvédelmisek haladéktalanul informatív beszélgetést folytassanak velem.
Kartársaim semmi jelét sem adták annak, hogy tudomásul vették kihallgat(tat)ásomat, addig se igen akadt közös megbeszélnivalónk; a szünetekben kávézás, eszegetés, pöfékelés, születésnapokhoz kötődő pityizálás folyt; terítékre került sportesemény, főzés, bevásárlás, kert, barkácsolás… de szinte semmi szakmai téma; készen kapott világnézettől vértezetten óvakodtak a kultúra ingoványos talajára tévedni. (Kivételt képezett a sportkultúra, mivelhogy az erő, a rend és a művészet – a politikával – összeforrtan nyilvánult meg a tornaünnepélyekben.)*
Pont ilyenekre volt szükség, akiknek nem volt véleményük a társadalmi gépezet működéséről, akik csak bólogattak, tapsoltak és tapsoltattak; a felvételi pályázat nem véletlenül szabta meg feltételként a megfelelő erkölcsi-politikai arculatot, s akiről netán később derült ki, hogy szakmájában kiváló és nagy hatással van környezetére; egyéniségként egyéniségeket lenne képes kinevelni, azt felülről kiemelve más munkakörbe helyezték, olykor őrizet alá… (Akkor így zajlott a tanerő silányítása, ma másként.)
Az „egész népem tanításáról” szőtt romantikus ábrándom kicsorbult, dugába dőlt. A kényszerű eszmei elkötelezettség és a közöny félelmetes és posványos közegében a hőzöngőknek kijáró csendes lesajnálástól övezve mint idegen, nem oda illő elemet munkaközösségem úgy vetett ki magából, hogy állambiztonsági fogdmegeket uszított rám. (A tisztségviselők között kinek ne lett volna belügyös góré rokona, ismerőse, aki ugrott a megrendelést teljesíteni?) Újévi ajándékként „lepték meg” magukat lefogásommal azon a január 13-án.
Édesanyámra hárult, hogy hazavigye a tanári szoba szekrényében maradt holmimat. Amikor erre engedélyt kért az igazgatónőtől, feltette neki a kérdést.
– Mondja, olyannak ismerte meg a fiamat, aki rászolgált a börtönre?
– Nem volt vele semmi baj. Csak az volt benne a furcsa, tudja, hogy néha úgy elgondolkodott.
*A szerző beismeri, hogy seregszemléjében elfogultan, netán tévesen minősít. Bizonyára számosan voltak derék oktatók is, de ennek az írásnak se nem célja, se nem feladata a kivételek felsorolása, mivelhogy a tréfa, a vicc, az adoma és különösképpen a karikatúra egyoldalú torzítással, túlzásokkal él.
