Száz éve, 1912-ben született Székely Tibor az osztrák–magyar monarchiabeli Szepesszombaton (ma: Spišská Sobota, Szlovákia). Tanulmányait Csenén (ma: Románia), Nagykikindán, Nikšićben és Zágrábban végezte. Az utazgatással, az állandó helyváltoztatással később sem sikerült felhagynia: élete folyamán összesen öt földrészen és összesen hetvennégy országban járt. Amazónia őserdeitől és az Andok csúcsaitól Marokkón és Nigérián át egészen Srí Lankáig és Japánig bebarangolta (legalább) a fél világot.
Székely Tibor nem szeretett üres kézzel hazatérni. Kalandos utazásainak emlékét gazdag néprajzi gyűjteménye őrzi. A világutazó születésének századik évfordulója alkalmából kiállítás nyílt a Székely-hagyatékból a zentai Városi Múzeum időszaki kiállítótermében.
„A kiállítás alapvetően látványközpontú, az értékesebb és érdekesebb tárgyakat szeretnénk bemutatni” – tudjuk meg Burány Katalintól, a múzeum munkatársától, a Székely Tibor-hagyaték gondozójától. A teljes gyűjtemény hozzávetőlegesen hatszázhúsz tárgyból áll, a kiállítóteremben százhetvenegy kapott helyet. A hagyaték Székely Erzsébetnek, a nagy utazó özvegyének jóvoltából kerülhetett Szabadkáról Zentára. „A kiállítás anyagát földrészek szerint tagoltuk, így az könnyebben áttekinthető. Az egyazon földrészről, de különböző vidékekről származó tárgyak tehát ugyanabban a kiállítási egységben kaptak helyet” – kapjuk a tájékoztatást.
A Székely Tibor-kiállítás gerincét maszkok, hangszerek, fejfedők, fegyverek, hétköznapi tárgyak képezik. „Úgy látszik, Székely valamiért különösen szerette a maszkokat és a fejfedőket. Abból van a legtöbb” – mondja derűsen Katalin. Kicsivel később komolyabb hangon folytatja: „Az Indonéziáról, Pápua Új-Guineáról és Ausztráliából származó tárgyak néprajzilag kivételesen értékesek. Persze meg is nézhetjük őket” – mondja, és csakhamar már falon függő faragott szobrok, színes maszkok, lándzsák és üvegfedelű dobozkákban ügyesen elrendezett tőrök előtt folytatjuk a beszélgetést. „Ez az anyag mindenképpen megérne egy állandó kiállítást.” Azonban, mint kiderül, a zentai Városi Múzeum nem engedhet meg magának egy állandó Székely Tibor-kiállítást, ugyanis a terem, melyben jelenleg megtekinthető, csak átmenetileg tudja befogadni a tárgyakat. Kiállítóhelyre volna szükség, erre viszont a múzeumnak nincs pénze. „A tárgyak a kiállítást követően, a megfelelő konzerválási eljárások után a Városi Múzeum raktárának polcaira kerülnek” – mondja végül Katalin. Megköszönöm a segítőkész tájékoztatást, egyedül maradok a teremben. „No, hadd lám!” – mondom magamban, és visszaballagok a bejárattól első témakörhöz, Észak- és Dél-Amerikához.
Zsineggel a falra erősítve színes maszkok Mexikóvárosból, Cuzcóból és egy egyesült államokbeli irokéz rezervátumból. A falon egy felnagyított, színes fénykép. Közelebb megyek: egy pepita nadrágos, négyfős kecsua pánsípegyüttes. A kép mellett, egy asztalkán ott a pánsíp is s egy, a mexikói Teotihuacánból való agyagfurulya több kisebb, egyéb hangszerrel együtt. Jobbról, a falon – ezt egyből felismerem – egy sombrero különböző dél-amerikai fejfedők, sapkák között. Ide-oda kapkodom a fejem az ismeretlen tárgyak között. Afrika következik. Elefántcsontparti, etióp, nigériai, kameruni fejfedők. Faragott fakanál és bőrszíjakból készített mérleg ismét csak Etiópiából. Dobok, csörgők, húros hangszerek. Néhány lépés, és máris Ázsiában találom magam. Japán színházi maszkok: az egyik csókra csücsörített szájjal, a másik vicsorogva, dühösen, a harmadik szemlátomást vidáman tekint le a zöldes-szürkés háttérről. A maszkok alatt egy ujjnyi szélességű, nagyjából tizenöt centiméter hosszú díszített faeszköz, „japán bajuszemelő bot Hokkaidóról” – olvasom az apró cédulán, ez egy kissé gondolkodóba ejt, de a következő tárgy, egy hangszer legalább ennyire idegenül fest, és a neve sem sokat segít a laikusnak: „lao szájorgona Thaiföldről”. Ezek után a tárgyak után már teljesen tisztában vagyok saját szűklátókörűségemmel. Fonott labda Mianmarból, afgán sapka, tibeti imamalom, indonéz legyezők egész gyűjteménye. „Indonézia még Ázsiához, vagy már Óceániához tartozik?” – töröm egyre a fejem a teremben lassan lépegetve.
Ezután egy fehér-piros, pettyezett és gondosan faragott ausztrál üzenőbot kelti fel az érdeklődésemet. „A készítője nyilván nem egy zentai kiállítóterembe szánta az üzenetet” – vélekedek magamban, de már a pajzsok és egy falra erősített kőbalta előtt állva. A végén Európa is bemutatásra kerül. Itt sem lehetséges az összes tárgy felsorolása, elég, ha csak a kettős sevillai kasztanyettát vagy a lapp kürtöt említjük különlegességként.
A pápua új-guineai maszkokról, melyeket a hagyaték gondozója külön kiemelt, szándékosan nem írtam. Azokat tényleg látni kell.
Aki pedig kíváncsi arra, hogy vajon hogyan néz ki az amhara nők kecses napernyője, milyen egy etióp tambura, hogyan lehet egy indonéz lándzsa egyben fúvócső is, vagy egyszerűen szeretné megtudni, hogy mi az a gesogeso, és melyik végén kell fogni a wayang goleket, az látogasson el a zentai Városi Múzeumba hétfőtől csütörtökig tíz és tizenhét, pénteken pedig kilenc és tizenhat óra között. A Székely Tibor-kiállítás ingyenes, és június 27-ig tekinthető meg.
