„meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.”
(József Attila: Születésnapomra)
Úgy keltem, hogy boldog vagyok. Harminc óta nem számolom az éveket. De a gyerekeim izgatott várakozása rám is átragadt. Egész héten ajándék rajzokat készítettek nekem, és eldugták, hogy meglepetés legyen, a szülinapi tortámat tervezgették, meg hogy kit hívjunk meg a partira… S mert nekik fontos, így valahogy nekem is azzá vált. Reggel Lulut oviba vittem, Kristóffal sütöttünk egy piskótát, hogy mikor hazaérek a munkáról, csak rá kelljen rakni az epreket és a tejszínhabot, aztán megjött anyám, én pedig dolgozni mentem… És ott is jól éreztem magam. Egy kicsit előbb végeztünk, hát úgy döntöttem, ha már a gyerekeim ilyen lelkesen várják a szülinapomat, viszek nekik ajándékot. Kiléptem egy órára a nejlonpiacra, ez mindig feldob, hiába, az internetes vásárlás biztos el fog uralkodni a világban, de én imádom áttúrni az összeguberált kacatot, jó piacom volt, egy kazal játékkal tértem haza, csupa híres rajzfilmfigura…
De még mielőtt kiértem volna a piacra, egy teljesen jelentéktelen momentum fogott meg. Egy nagyon öreg házaspár álldogált az állomáson. A néni magas volt és sovány, fején kendő, a szoknyája térdig ért, alóla kikandikált a térdharisnya gumija, a lábán elnyűtt cipő, mamuszforma. A bácsi is túl lehetett már a nyolcvanon, az asszony támogatta, vastag, térdig érő kabátot viselt, a fején kalap, de nem elnyűtt, zsíros, hanem éppen ellenkezőleg, ünneplő viselet… Az jutott eszembe, hogy régen egy úriember nyáron is úriember volt, öltönyben és kalappal, meg öreganyám is mindig azt mondta, hogy az úrinők nem izzadnak. Nem tudom, hova mehettek, a bácsi elegánsan, a néni kicsit slamposan, de biztosan nagyon megbámulhattam őket, mert míg a néni a párját támogatta föl a lépcsőn, rám nézett, és azzal a jellegzetes fölfelé bólogatással némán kommunikálni kezdett velem, a szeme valami olyasmit mondott:
– Látod, mivé lesz az ember? Látod, mi lett szegény tatából? Látod-e, alig megy, úgy kell támogatni, és úgy reszket a keze, hogy szerteszét szórja a pénzt a busz lépcsőjén, és nem lehet vele bírni, látod-e milyen szörnyű ez, milyen nehéz nekem a tatával…
Én próbáltam segíteni, de az öreg tényleg makacs volt, a fémpénz nemcsak a lépcsőn gurult szét, de a sofőr széke mellé is jutott belőle, a bácsi majd befejelt a gázpedálhoz, de nem engedett segíteni, mintha nem is hallott, nem is látott volna engem, mintha már abban a világban létezne, ahonnan csak ködön át dereng a valóság. A néni tovább bólogatott felém, hogy milyen szomorú is, ami a tatával történt, én meg azon gondolkoztam, hogy az öregségben nemcsak az a szörnyű, hogy elárulja az embert a teste, hanem hogy kétdinárosokat kell vadászni a kuplung és a fék közt, mert minden dinár számít. A néni végül odatámogatta egy üléshez a bácsit, az nehézkesen elhelyezkedett, majd tovább fészkelődött, sovány testét egészen a busz oldalához préselte… És én hirtelen irigy voltam erre a nyolcvanon túli házaspárra. Mert a tata már alig megy, és nyilván nem csak egy kicsit szenilis, és a néni úgy hurcolássza magával az ő időrágta testén is, mint egy keresztet, de ez a két ember tényleg egymásban hajtott gyökeret. Mert a bácsi bár állni már nem bír, de kalapja van, és helyet szorít maga mellett a néninek. A néni nem nyomorodik a bácsi mellé, állva marad, máshova sem ül le, arcán továbbra is ott ül a mitgondolszte,mivélettszegénytata arckifejezés, és ott őrködik a szék mellett, nehogy a tata egy kanyarban kidőljön…
És arra gondoltam, hogy bár tönkremegy a testünk, én is így akarok megöregedni, én is a másikat akarom támogatni, és azt akarom, a párom majd nekem is helyet szorítson maga mellett még akkor is, ha már rég nincsenek otthon se nála, se nálam…
Anyu felséges ünnepi ebédet rittyentett szülinapom alkalmából, a gyerekeim tízszer is elfújták a gyertyáimat az epertortán, aztán mehettem vissza dolgozni. És úgy döntöttem, a mai napot semmi sem ronthatja el, még az sem, hogy Marat the Sade-ot játszunk este.
– Az előadás után este tízkor kerekasztal-megbeszélés lesz, mindenki legyen ott! – a hideg egy pillanatra megindul felfelé a lábamon. Igen, tudom, hogy Sterija Játékok vannak, tudom, hogy éppen egy rangos országos fesztiválon játszunk, de mikor elterveztem az estémet, azt hittem, kilencig dolgozok. És a kerekasztalon csak a rendező és a főszereplők szoktak felszólalni, nekem csak mint nézőnek kellene részt vennem rajta, és tudom, hogy ez nem számít, de szülinapom van, és én annyira szerettem volna a párommal moziba menni… Tényleg jó napom van, a főnöknőm, ahogy magyarázkodásra nyitnám a szám, már föl is ment a kötelezettség alól. Őszinte hálát érzek…
A nap most már csak az enyém: lejátszottuk az előadást, lesminkeltem, átöltöztem, a párom az előcsarnokban várt rám, elsétáltunk a moziig, megvettük a jegyeket, ettünk egy fagyit, ittunk egy sört…
S miközben ott ülünk a „kávéházi szegleten”, csörög a mobilom. A rendező az. Kicsit megijedek. Ugye, nem kell visszamennem?! Ugye, nem az van, hogy mégis muszáj megjelennem a kerekasztalon, vagy újságíró akar rólunk közös fotót? Jaj, ne, moziba akarok menni, és ha megöregszem, azt akarom, hogy valaki helyet szorítson maga mellett a buszon, és szeressen…
– Díjat kaptál.
– Az jó – mondom megkönnyebbülten.
– Azt hittem, jobban örülsz! – mondja kicsit csalódottan, sietve búcsúzik, és leteszi a kagylót.
Most fel kéne pattannom, hagyni fagyit, sört, mozit, berohanni a színházba, élvezni, hogy lám, velem is megtörténhetett ez a csoda, én is Sterija-díjas színész lettem, ragyogni kéne, ünnepeltetni magam. És egy részem szeretné is ezt tenni. A másik részem viszont tudja, mi a színház. Míg tart, addig a leggyönyörűbb, legszínesebb szappanbuborék. De csak szappanbuborék. S mikor vége, az ember keze tétován kapaszkodna a semmibe, és csak siratja az ujjai közt lecsöpögő színeket. A pillanat művészete, és ha meghal a pillanat, vele hal a színész is, és nem marad más, csak az ember. És ha az az ember egész életében csak színész volt, akkor nem marad semmi. Magány, az elfelejtettség kietlen sivataga. Én nem akarok csak színész lenni. Nekem az élettől több jár. Én nemcsak egy díjnak akarok örülni, hanem a születésnapomnak is. A gyerekeim arcának egy epertorta fölött, a konyhafalra kiragasztott szivárványos rajzoknak, a páromnak az előcsarnokban, a mozinak, a fagyinak, a hideg sörnek a korzón…
S míg majd szétvet a boldogság, a kezem a párom kezébe simul, hátradőlünk a nagy, kényelmes székekben, magunk mellé tesszük a kokakólát, ölünkben a pattogatott kukorica, és kikapcsoljuk a telefont… Az ünneplés, a csillogás megvár. Én egész életemet fogom nem középiskolás fokon…
