A Magyarkanizsa melletti Velebitnél folytatott ásatás azon ritka kivételek közé tartozott, amikor a zentai múzeum hatásköréhez tartozó területen több hónapos, szisztematikus, tervszerű feltáró munkát végezhettek a régészek. A környéken a korábbi évtizedekben gyakran került elő bronzkori kerámia – nemcsak Velebitnél, hanem Oromhegyesnél, Martonosnál és Horgosnál is –, a régészek tehát nem vaktában dolgoztak.
1954-ben például útépítés közben a munkások agyagedényeket, csontvázakat találtak. A kibontott sírok részben hamvasztásos, részben csontvázas sírok voltak, s már ekkor megállapítást nyert, hogy a bronzkorból valók; emellett szarmata-jazig leletek is előkerültek. Akkor még nem volt mód a bronzkori temető feltárására: erre csak 1970-ben kerülhetett sor. Összesen 108 sírt ástak ki, ezek közül 77 bronzkorinak (43 hamvasztásos, 34 korhasztásos – csontvázas – sír), 31 pedig jazignak bizonyult. Sírmellékletként kisebb-nagyobb agyagedények, bronzból készült eszközök (tőr, sarló, varrótű), ékszerek és „viseletkiegészítők” (jellegzetes, hosszú pecsétfejű tűk, karperecek, gyűrűk, szív alakú csüngők, öv) szerepeltek. A csontvázas sírok általában gazdagabbak voltak a hamvasztásosoknál.
A kétfajta temetkezés látszólag arról tanúskodik, hogy két kultúra népessége temetkezett itt, s a vagyoni rétegződés nemcsak az egész közösségen belül figyelhető meg, hanem e két kultúra hordozói között is, ez azonban nem ilyen egyszerű. Írásos emlékek híján nem tudjuk ezeket a népességeket azonosítani, jobb híján „kultúrákról” beszélünk. Mint ahogyan azonban napjainkban sincsenek tiszta kultúrák, akkor sem voltak, s általában az előkerült kerámia (esetünkben pedig a bronzeszközök is) tipológiai besorolása segít az adott helyen, adott időben élő domináns kultúra meghatározásában. Ilyen volt a halomsíros kultúra is, amelynek jegyeit viseli a velebiti késő bronzkori nekropoliszból előkerült sírmellékletek többsége.
A halomsíros kultúra népessége eredetileg Nyugat- és Közép-Európa területeit birtokolta. (Emiatt az európai szakirodalom úgy általában a középső bronzkorhoz, míg a magyar a késő bronzkorhoz sorolja be őket.) Nem tudni pontosan, mi idézte elő terjeszkedésüket; az ok valószínűleg a félnomád állattartó életmódból fakad (új legelők felkutatása), amelyre talán hatással voltak a klimatikus változások is. Kárpát-medencei inváziójuk ilyen tekintetben is emlékeztet a jóval későbbi hun, avar, legvégső soron pedig a magyar honfoglalásra; mint ahogyan abban is, hogy nem lehet etnikailag homogén népességről beszélni: terjeszkedésük során magukba olvasztották a meghódított területen talált, behódolt törzseket. Több hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe, a terület végleges elfoglalása évtizedekig tartott, de valamikor az i.e.14–13. század fordulójára befejeződött. Sikerüket elsősorban hosszú kardjaiknak köszönhették, amelyekkel könnyedén legyőzhették a rövid kardokkal, tőrökkel védekező ittenieket.
Érkezésük több változást hozott nemcsak a puszta lakosságcsere miatt (az addig itt élők egy része elpusztult vagy elmenekült), hanem a gazdasági életben is. Kellő kutatások híján nem tudunk semmit a Velebit környékén élő korábbi lakosságról. Az Alföld déli részén a perjámosi kultúrkörhöz tartozó népesség élt, feltételezzük tehát, hogy itt is. A Dunán inneni, illetve a Duna–Tisza közében élő lakosságra mindenesetre jellemző volt az igen fejlett földművelés (a kedvező talajviszonyok miatt ez sok tekintetben közelített a mezopotámiai színvonalához), mellette az állattenyésztés (a paraszti gazdálkodásra jellemző állatok, elsősorban a szarvasmarha és a sertés dominál), s természetesen a bronzművesség. A cserekereskedelem ekkor még nem volt erőteljes, de a kulturális hatások, amelyek korábban dél felől, a Mediterráneum felől érkeztek, arról tanúskodnak, hogy mindenesetre szerteágazó lehetett. A viszonylag békés, több évszázadig tartó korszakban telephelyeik állandósultak, a valamilyen okból elpusztult házaik fölé emelték az újat, ezért ezek a települések az idők során az eredeti szinthez viszonyítva „növekedtek”, így a közel-keleti tell-kultúrák településeihez hasonlatosak.
A halomsíros kultúra inváziója ezt a fejlett, differenciált gazdasági életet szinte teljesen lezüllesztette, a cserekereskedelmet viszont fellendítette. Az állattenyésztés továbbra is domináns foglalkozás marad, ezért e kultúra népességének telephelyei sem állandóak (valószínűleg ezért nem sikerült településnyomokra bukkanni Velebitnél sem). Néhány évszázados béke, konszolidáció korszaka következik: erről tanúskodik az a tény is, hogy ebből a korszakból nincsenek kincsleletek, amelyek éppen miattuk, a hódítók miatt kerültek a föld alá, s tulajdonképpen az egész korábbi közösség vagyonát: a bronztárgyakat foglalta magában.
Ha a telephelyeik nem is, a temetőik állandóak voltak, hiszen erről tanúskodik a velebiti nekropoliszból előkerült, viszonylag nagyszámú lelet is. Ezek kulturális-etnikai besorolása – mint említettük – igen nehéz, ti. a halomsíros kultúra korábbi jellegzetessége a csontvázas temetkezés volt, lassanként azonban megjelenik, majd dominánssá válik a hamvasztásos, urnás temetkezés. Az a tény, hogy Velebit esetében a csontvázas sírok mellékletei gazdagabbak, arra a – talán kissé erőltetettnek tűnő következtetésre – biztat, hogy az előkelőbbek tovább őrizték a hagyományokat. Az eredeti tradíció azonban mindkét esetben megmaradt: a sírok fölé kisebb-nagyobb halmokat emeltek (innen a kultúra megnevezése). Éppen azonban a mi vidékünkön ez szinte teljesen hiányzik, a halmok nélküli halomsíros kultúra jelensége azonban nem szokatlan, ha tudjuk, hogy a kultúra peremvidékéről van szó, s a peremvidékeken minden kultúra hagyományőrző ereje meggyengül.
Bármi mondható erről az érdekes kultúráról, csak az nem, hogy a bronzművesség hanyatlását hozta, a hosszabb kard megjelenése, elterjedése és dominanciája is erről tanúskodik (Velebitnél sajnos ilyen nem került elő), mint ahogyan a velebiti, bronzból készült sírmellékletek, mindenekelőtt pedig egy korábban felbontott sírban talált több, homokkőből készült öntőminta is. Nyilván bronzkovács sírjáról volt, akinek halála után mestersége néhány eszközét is mellétemették. A kovácsmesterség igen megbecsült volt, hiszen nagy tudás kellett ahhoz, hogy az egyaránt puha fémek – réz és ón – ötvözéséből igen szilárd anyag (bronz) legyen, amiből aztán hatékony munkaeszközöket, fegyvereket, tetszetős ékszereket lehetett készíteni. A bronztárgyak emiatt fontos és értékes csereeszköznek számítottak, készítőik pedig a közösség megbecsült tagjainak. Előállításuk az első lépésben öntéssel történt: az olvadt bronzot agyagból, homokkőből készült negatív formákba öntötték. Ezután jöhettek az utómunkálatok, amikor reszeléssel eltávolították az öntéskor keletkezett egyenetlenségeket, kalapálással, fúrással tovább alakították a tárgyat leendő funkciója szerint (pl. sodronyékszerek, varrótűk esetében). A bronztárgyak értékéről tanúskodik, hogy kőből készült eszközök továbbra is használatban maradtak jó ideig.
Bár nem számítanak szenzációs leletnek, de azért az öntőformák nem tartoznak a gyakori sírmellékletek közé. Mind tudományos, mind didaktikai szempontból értékesek, hiszen a bronzkori fémművesség technológiájának fontos tárgydokumentumai, másrészt viszont kiállítási tárgyként a látogató számára igen beszédes szemléltetőeszköz. Funkciójánál fogva egyben e korszak jelképének is tekinthető. Ezért is választottuk a hónap tárgyául, annak ellenére, hogy nem valami látványos, inkább nagyon is puritán, szerény kinézetű tárgyról van szó.
S végül joggal felteheti valaki a kérdést: amikor Görögország egyes területén (mükénéi kultúra), Mezopotámiában, Egyiptomban, Indiában és Kínában, ahol ugyanúgy a bronz korszakát élték az ottani népek, magaskultúrák jöttek létre, Nyugat- és Közép-Kelet-Európa területe miért maradt meg a barbárság szintjén? Emlékeznünk kell azonban a tényre: az említett civilizációk esetében olyan erőteljes közösségszervező erők munkálkodtak, amelyek valamilyen környezetbeli tényező leküzdése érdekében százakat, ezreket tudtak mobilizálni (öntözőcsatorna-hálózat, árvizek elleni gátak, fellegvárak és egyéb védművek) a közösség érdekében, de esetleg hatalmi célból is (paloták, piramisok), ami azonban szintén egy adott közösség erejét volt hivatott jelképezni. Európa ezen részén hiányoztak azok a feltételek, okok, amelyek szükségessé tették volna ilyen közösségszervező erők munkáját.
Ettől azonban a „barbár” bronzeszközök, agyagedények is lehetnek csodaszépek, s jelenthetnek élményt a múzeumlátogatóknak.
