Maradjak itt? kérdezte, és szemeinek melegbarna szikrácskáiba burkolt. Egyöntetű lángoszloppá változtatta a szikrákból kibomló, perzselő kis áramlatok tömkelegét, nem fáztam volna abban sohasem. Maradj, mondtam, aztán sokáig integettünk egymásnak. Ő távolodóban. A saroknál eltűnt. Én még látszottam az éjszaka homályában. Messziről azt is láttam, ahogy a sivatagi éj sötéten hömpölyögve betolul az utcába. Már hűlt a levegő, érezhetően hűlt, ilyenkor éjjel kevés egy takaró. Hűvösben enyhül a szomj, magához tér a hőségben régóta bolyongó, a hűs szellő magába szippantja a délibáb elmosott körvonalait, mindez világossá vált a feketülő ég alatt, be is indultam, gyorsan be. Már fázott a lábam.
*
Az étteremből kijövet hosszasan búcsúzkodtunk, szerencsés módon összeverődött társaság, jó lett volna együtt tovább, akár néhány napig. Még eszébe jutott valami, még eszembe jutott valami, megöleltük egymást többször, háromszor is talán. Te most hová mész? kérdezte őszinte csodálkozással, amikor fél lábbal mégis kiléptem a körből. Majd amarra indult, szomorú mosollyal, mint amikor szép álomból, nem szívesen ébred az ember. A macskám, angyali kis barátom a boncasztalon feküdt akkor, ájultan. Sötét volt az utca, egyenetlen az út, hatalmasak a fák árnyékai. Meggyorsítottam lépteimet, hátha még, hátha még életben találom.
*
Az ablakon beszűrődő fény kirajzolta a paplanon az erős hát körvonalait, a combok hosszúkás, férfiasan kemény izmai álomba dőlve, egymáson nyugodtak. Az arc mögött, a sötétbe burkolt színpadon, némán követték egymást a jelenetek. Karjait makacsul keresztbe helyezve egymáson, elzárta tekintetem elől a bejáratot. A hatalmas, lombos jegenyék, melyek körbevették ágyát, keskeny rést hagytak az összeérő lombkoronák között, éppen annyit, hogy bepillanthassak. Lábaim lecövekeltek, ahogy megemelkedtek alattam a fák gyökerei, hajszálvékony repedések képződtek pattogva a padlón. Lassú hullámzással mozdultak a lombok. Döbbenten figyeltem, mint válik a test kőkemény domborművé, dombvonulattá, hegyláncolattá, s lankáin mint kelnek életre régmúlt idők meséinek miniatűr, kísértetiesen valószerű árnyalakjai.
*
Akkorra már mindenki eltakarodott mellőlünk, vaskos megjegyzéseit tettetett érdeklődéssel, idegesen tűrve egy ideig. Ketten ültünk a kocsmában, a halványsárga, álmos lámpafény alatt. Köd szitált kint, keveredett makacsul az éjszaka sűrűjével.
Nagyon szeretlek, mondta. És nagy az én bajom, tette hozzá, szavait egyenesen a vinyakos pohárhoz intézve, melynek alján kétujjnyi szesz csillogott még, barátságos barnasággal. Kicsordult a könnye.
Kimondatlan árvasága alakot öltött sátorként borult föléje.
Helyet szorított maga mellett, hogy kuporodjak oda, szorosan, hogy a társa legyek, vagy néma kis pulikutyája, hosszútűrő, beszédes szemű, okos kis állat, melybe nem rúgna bele sohasem.
*
Koromsötét éjjel kopogtam az ajtaján. Azonnal villanyt gyújtott, felhúzta a pongyoláját, leült velem szemben. A gyenge villanyfény csak kiemelte arcán az óvatos ecsetvonásokkal ráfestett örömmámor hamis színeit. Álmodban festették rád, mondtam kíméletlenül a szemébe nézve. Ám kitartó derűvel fürkészte az arcomat továbbra is, várta, hogy együtt örüljek vele. Feldühödtem, tükröt tartottam eléje, de hangosan belenevetett. Ekkor kénytelen voltam az ablak felé fordítani őt, székestül, mindenestül. Csak legyintett, pedig a sötéten fénylő ablaküveg megsokszorozta a befelé kémlelő szörnyszülöttek negédes tekintetéből egyenesen felénk irányuló tüzes nyilakat.
*
Hajnali fél ötkor már kávét kért, cigarettát, figyelmet, kegyetlen egyszerűséggel ráncigált ki a zsibbasztó félálom reszketeg karjai közül, hisz fogalma se volt róla, hogy egész éjjel, majdhogynem megállás nélkül, hangosan beszélt álmában, pörlekedett velem, romlott politikusokkal, szerbül, magyarul.
Leült a kisasztalhoz, fújta a füstöt, hogy tudsz ennyit aludni, csillagom, sose fogom megérteni, dörmögte, figyelj, hatkor elmegyek, ne aludjál, beszélgess velem hat óráig, aztán békén hagylak, nincs levegőm, érted, a szavaid, akár az oxigén, teli vannak a szavaid oxigénnel.
Kinyitottam a szemem, inkább te mesélj, mondtam; rám mosolygott, nagyot sóhajtva szívta teli magát a füstös szobalevegővel, majd beszélni kezdett. Rekedtes hangon, akadozva mesélt az egyik korrumpált képviselő viselt dolgairól, a langyos szoba rendetlenségében, melynek kiemelkedő csúcsain, az ágyvégeken, a karfákon, a könyvespolc tetején, a sávokban, melyek cikkekre bontották a lámpaernyő félgömbjét, már este elültek, elcsöndesedtek, s most, menthetetlenül, mocorogni kezdtek újra a szendergő indulatok.
*
Az ott lent, húsevő, mondtam álmomban. Az álom spirális selyemfonalai gubancba gabalyodva fonódtak a szavak köré, elfojtva a hangot. Amit láttam, csak ennyi: ezüsttel áttört, zöldeskék tüllszárnyakkal röpdös ide-oda szikrázó fénycsóvák kavalkádjában az éjjeli lepke. Már sérülnek az áttetsző szárnyvégek, üszkös kis pontok jelzik, ha pillanatnyi érintéssel valamelyik fénycsóvához ütközik. Valahol mélyen, a tölcsérszerű sötétség szűk torkában, mint kinyílott tűzvirág, piroslik a felkelő nap. Apró hegek sorozata fut végig, telepszik meg a lepkeszárnyak finom erezetén. Míg zuhan a pille, megrészegülve, az ott lent, életre kel: izzó, vöröslő, nedvesen lüktető húsos virágszirmok duzzadnak a mélyben.
S ahogy csókra nyújtja rugalmas kis pödörnyelvét szomjasan, pilletestét elhamvasztja, már nyeli a forró nektár, ami csorran, felbugyogva, a közepén.
Húsevő volt, mondanám, de ébredek.
