Serfőző Simon eddigi (és korántsem lezárt) költői pályájának mintegy részösszegzése, némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy csúcsa a 2011-ben a lakitelki Antológia Kiadónál megjelent A magunk szárnyán c. verseskötet.
(Az Agócs Sándor vezette szellemi műhely profiljához jól illeszkedik ez a költői világ.) A pályaív szélességének, az eddig végigfutott útnak hű lírai dokumentuma. Negyvenöt esztendővel az első kötet, a Hozzátok jöttem után. S ha már játszunk a számokkal, azt is hozzátehetjük, hogy egyfajta jubileumhoz is elérkezett a költő és író: ez a huszonötödik könyve. S az előzmények között a verseskötetek mellett regények, novellák, drámák, publicisztikai írások találhatók. Így teljes a kép, és A magunk szárnyán szép részösszegzés akkor, amikor közel a hetvenedik életév betöltése…
Az életmű kiváló ismerője, Jánosi Zoltán irodalomtörténész többek között ezekkel a szavakkal ajánlja figyelmünkbe a kötetet a fülszövegben:„Új kötete a harmadik évezred első évtizedében elvégzett tudatosítása annak, amit egész életművével üzen: „a magunk szárnyán” kívül számunkra röptető erő – nincsen. S ha önként levagdaljuk vagy elveszítjük őket, akkor – García Márquez lerongyolódott angyalaként – a világ szemetes, hátsó udvarára zuhanunk vissza. Erről vallanak Serfőző Simon verseiben a kifosztott falvak magányosan szorongó tárgyai, az ellopott gyermekkor, a szülők magyar sorsmodellé nőtt terméketlen szenvedése, a tájban látott, szülésre képtelen történelem s az itt ólálkodó harmadik világ.” Tegyük hozzá, hogy Jánosi Zoltán szövege több mint az átlagos fülszövegek többsége: ő egyfajta mini elemzést is ad a költő művéről.S közben az új kötet kapcsán kitekint az egész eddigi pályára, annak fő lírai és eszmei sajátosságaira.
A több mint félszáz vers öt ciklusba tagolódik: Minden erőm, Ameddig az ég ért, Te, aki vagy, Mégis lüktet, Át éjszakán, égtájakon. Tudatos szerkesztés és tagolás jellemzi a könyv egészét. A visszapillantó részösszegzés mozzanata már jelen van a legelső mű legelső soraiban: „Felnézek az égre, / s azt látom, / a valamikori patanyomok / ott fenn trappolnak, / a por is ott száll utánuk.” (Azon túl) A költő tekintete egyszerre irányul az égi magasba, ám a föld pora sem felejtendő számára. Megénekli a természet alapelemei közül a vizet is, „amely a melegben / felforrt az árokban, / odafent párolog.” Hasonlóképpen az életet adó, égő Nap is főszereplő itt. A világ létezőivel közeli viszonyban van az ember, és közben újfent olvashatunk személyes életének apró mozzanatairól. Az érzelmekkel teli befejezésben pedig így jeleníti meg a mindenségbe olvadt apa alakját: „Felszállt a százholdas földekről, / odafönt parázslik verítéke. / Hangjával messze ég dörög. / Karimás bolygót: kalapom / lengetem feléje.” Már itt láthatjuk, hogy korábban ilyen intenzitással nem tapasztalt értékek hordozója ez a verseskötet. Az Azon túl kivételes szintézisteremtésről tanúskodik, s közben olyan játékra is futja a költő erejéből, a kaszaként megjelenő „fél-Hold” párja a „százholdas föld.” A magyar nyelv teremtő erejét, pontos meghatározását, a merész képzettársítás lehetőségeit használja föl itt Serfőző Simon.
Legújabb korunkban egyre inkább jól látható, hogy a legcélravezetőbb és legeredményesebb utunk a „magunk szárnyán” repülés lehet. Ugyan az embernek kell valahová tartoznia, családba, baráti körbe, nemzetbe, hazába, emberiségbe, tehát szűkebb és tágabb körökbe, de mindenkinek meg kell tapasztalnia, hogy legfőképpen önmagára számíthat. Ez természetesen nem feltétlenül jelent elszigetelődést, de jelenthet alkotó magányt, és jelentheti azt is, hogy időnként meg kell állnunk, és sort kell kerítenünk az önelemzésre. Közvetve ezt teszi A magunk szárnyán költője is. Ahogy már idézett szövegében Jánosi Zoltán írja: „Az „alulnézetnek” gúnyolt társadalomértelmezés e szárnyak révén válik felülnézetté: egy jövőjétől búcsúzni készülő ország látomásában, olyan hitelességgel, amely elemi módon hívja ki a lázadás vágyát és a „magunk szárnyán repülés örömének távlatait.” Különös összetettség ez: a reményt vesztettség és az örökké élő reménység furcsa összeolvadása, amelyben éppen a nyitóversben is látható távlatosság jelenthet vigaszt.
Serfőző Simon költői világát erősen befolyásolta számos költőelőd. Ennek nyomait már korábban is láthattuk, és most, ebben a kötetben is folytatódik a sor. Újraértelmezi ezt a viszonyt, amikor „Áthallgatózva a Dunántúlra” Illyés Gyulát idézi föl, vagy amikor az alföldi közelségből Veres Péter és Juliska néni tűnik föl. Móricz Zsigmond, Nagy Imre és Szabó Pál is megjelenik képzeletében, a Sorsuk útvégén c. vers soraiban, Sinka Istvánnak viszont egy egész költeményt szentel Özvegyek címmel. Mindezek a dolgok változatlanul azt igazolják, hogy hozzájuk (meg persze Ady Endréhez, József Attilához, Nagy Lászlóhoz) kötődik elsősorban, ám leginkább a morális tartás tekintetében. A sokáig agyonhallgatott Sinka István neve és példája sem véletlenül kerül elő. Balladisztikus világának, sorsábrázoló képességének a hozadéka él tovább a költőutód lírai birodalmában. Idekívánkozik Falusi Márton értő kritikájának egyik részlete: „…Serfőző kultúrtája elvontabb horizonton boltozódik, mint azoké a népi íróké, akik művészetüket társadalomjobbító gondolatok és mozgalmak serkentésére is használták. … konkrét „reformprogramot nem sugall, még áttételesen sem, a verseiből kirajzolódó paraszti világ pedig a lehető legnagyobb mértékben absztrahálódik…” (Falusi Márton: „Életünk mire ment rá?” Magyar Napló, 2011/8. 66.)
Az ebben a kötetben föllelhető metaforái, megszemélyesítései, szimbólumai gazdagabbak, mint korábban bármikor. A kozmikus távlatok mindeközben emberléptékűek lesznek, a távolságok elérhetőkké válnak. A mindenséget versbe foglalni vágyó költő szólal meg itt. Minden intimmé, bensőségessé alakul a keze nyomán. Ezért lesz különösen emberközpontú minden megnyilvánulása. Nemcsak a Sinka Istvánnak ajánlott versben, hanem másutt is vannak folklorisztikus, balladai, népmesei elemek, a népi hiedelemvilág nyomai. „Anyám még látott / visszajáró lelket. / Biztosan az volt, / mert először a kazlak közt / suhant el, majd az eresz mellett. / Be is kiáltott az ajtón, / amitől a piszkavas / még másnap se mert / előbújni a tűzhely alól” – olvassuk a Gólya szállt első versszakában. Így őrzi meg a költő a letűnt világ szellemi és hiedelmi kincseit és értékeit.
S az első ciklus záró versében újra leltárt készít, elszámol és részben leszámol a személyes múlttal. A múlttal, melyben „porlad rég kihalt ifjúságom”. És itt és ekkor már csak a jövő számít igazán – sugallja. „De már intek csak múltra, fél világra, / másik felére merően nézek. / Minden erőm, elszántságom a jövő: / elérhessek odáig fiaként a messzeségnek.” – olvashatjuk a Minden erőm végén. S van, hol könnyedébben, lazábban fejezi ki mindezt. Akkor is, ha itt-ott döccen a ritmus, az ütem. Ezek között a leghangsúlyosabb a Felragyogni c. vers, amelyben a vágyak és a való világ együtt vannak jelen, miközben élvezhetjük a népdalhatások értékeit is. Főszereplője a Nap: „Fél világ előtte, / oda kell, hogy érjen, / felragyogni reggel / a keleti égen.” Természetesen gondolhatunk arra is, hogy a Nap a férfierőt is képviseli, és ily módon az ember ragyogni vágyását is képviseli.
A kötet különös erénye, hogy költője jó érzékkel rögzít miniatűr formában egy-egy jelenséget, élményt és emléket. Nem idegen tőle bizonyos pajzánság sem, mint ahogy az Almaszüretben látjuk: „Alma az ég, / a Nap, almaarcúak / a lányok. // Széttett lábbal / áll a létra, / alákandikálok.” Az is szembetűnő, hogy különösen erős itt a természetközpontú, gyermekkötetbe illő versvilág (Most száll haza, Bezárkóztak, A szél), és ennek hátterében persze ott van a gyermekkor, amit már messziről szemlél a korosodó férfi. Ezt így jeleníti meg a Jönnék látogatóba hangütése: „Gyerekkor, messziről nézlek. / Kezedben kajla Hold-kiflivég. / Pörge forgószél a kalapod, / felakadt a bokrok hegyén.” Falusi Márton szerint: „Serfőző azokban a versekben tud érvényeset mondani a közösségről, amelyekben legközelebbi tapasztalatait a maguk keresetlenségében hagyja megnyilvánulni, s nem nagyítja őket görcsösen kozmikussá, vagy foglalja össze megfellebbezhetetlen tantételekké.” (Falusi Márton i. m. 67.)
Tágabb értelemben ilyen művek a szerelem élményét megfogalmazó versei. Igaz, nem ritka a szinte ódai szárnyalás sem, mint például ezt a Te, aki vagy c. remeklésében tapasztalhatjuk. A legszebb emberi kapcsolatot és érzést magasztalja izzó sorokkal: „Szerelem, / mennynek magassága, / földnek mélysége, / Napnak heve, / fénye, / űrhajóban: / emberalakban / a szívvel felszárnyaló tűz / a magasba, / égbe…” Nagy László-i lendület ez, és nemcsak azért, mert a nagy példa és kortárs a tüzet énekelte meg hasonló intenzitással annak idején. A versépítkezés, a képvers elemeinek fölhasználása is rokonítja a két költőt és a két művet egymással. S aztán elérkezünk a vers végkifejletéig: „Szerelem, / világ megváltója, / öröme, / ki ne hűlj, / csak ki ne halj!” Ritka pillanat ez Serfőző Simon költői világában, hiszen általában nem ez a patetikus repülés jellemzi műveinek természetét. Aztán a régi idők szerelmi élményeit már másképpen, puritánabb eszközökkel, némi epikai színezettel rögzíti. Vannak persze hagyományos szerelmi vallomások, dalba öntött tartalmak, az örök érzést vágyó gondolatok. „Lásd, / gyönyörű vagy! / Hajad a Duna hossza. / Ruhád nyári fény. / Egy ág nyújtja árnyékát, / teríts magadra, ha fázol, / fúj a szél.” (Eljegyezlek) A szerelmes versek ciklusa egyben azt is igazolja, hogy ez a kapcsolat nem feltétlenül korfüggő, hanem behálózza az ember (a férfi) egész sorsát, életét.
Egyértelmű ugyanakkor az is, hogy ez a kötet nagy lépést jelent a végső letisztulás felé – esztétikai értelemben csakúgy, mint a sorsegészt illetően. Ez a vágy gyakran mutatkozik meg a korábbiaknál érleltebb formában és a gondolat fegyelmezettségében. Kifinomult a szimbólumrendszere is, a megénekelt természeti jelenségek szervesen épülnek bele a versvilágba. Számol többször is, itt is a múló idővel, s közben egyfajta csak-azért-is lendület jellemzi, vagy éppen eszünkbe juthat Ady mágis-morálja. Én vagyok c. versével kapcsolatban nem véletlenül jegyzi meg Falusi Márton, hogy: „Nem vitás: a magyar ugaron kertészkedő Ady hangja szólal meg itt.” (Falusi Márton i. m. 67.) Vagy idézzük a Mégis lüktet befejező strófáját: „Országnyi húsvágó deszkán / darabolják szívverésem. / Mégis: lüktet, ver tovább, / a Napban vöröslik vérem.” De nemcsak a Nap, hanem más elemek, mint a Hold, a szél, a határ vagy az eső is ennek a jelképekben egyre gazdagabb lírának a szereplői közé tartoznak. Sohasem öncélúan, ám mindig a mondandó szolgálatában. Ettől még persze nem szimbolista Serfőző Simon költészete, de a szimbólumok hatása meggyőző erővel bír.
Származásától fogva különös együttérzéssel közeledik a szegénység, a kirekesztettség felé. Koldusok c. verse ezt igazolja, a Nyaralásban pedig szellemesen és ironikusan szól arról, hogy: „Nyaralni idén is / a járda-szigetekre megyek, / közlekedési táblák / pálmafái alá.” Az értelmiségi lét nyomorúsága fakasztja ki ezeket a sorokat, ám észrevehető a silány dolgokon való fölülemelkedés mozzanata is. Közvetve arról van itt szó, hogy a szégyen óriásira nő az országban, és kérdés, hogy érzik-e ezt azok, akik miatt létrejött mindez. Egész eddigi életműve sugallja az ilyen, keserű kérdéseket. A több évtizeddel ezelőttitől alapjaiban különböző, ám nem kevésbé elszomorító viszonyok között. S nem utolsó szempontból a költő a felelősségteljes szembenézésre buzdít ezáltal is. És sokadszor szembenéz a múlttal is, akárcsak a Feledésből az emlékmű c., korszakos műve idején. Most az Íme, a múltunk jelent hasonló vonzódást és értéket. Újra feltűnik a magyar történelem több pillanata: Botond, Dózsa György, a török kör, Petőfi ideje, a két világháború, a tüntető utcák legújabb kori képe. A „ránk sötétedett idő” követei ezek az események és személyiségek. Attól lesz igazán hiteles ez a vers is, hogy nem lép túl saját körein: nem szólamokkal, hanem finoman és érzékenyen fölidézett példákkal, pillanatokkal, mintegy jelzésszerű eszközökkel éri el a hatást.
Bereti Gábor szerint: „Serfőző Simon lírája a magyar költészeti értékrendben ma is változatlan frissességgel képviseli a hagyomány megtartó folytonosságát. … Az új kötet verseinek értelmezésekor épp azon poétikai teljesítmény titkát keressük, amellyel szerzőnknek az utóbbi évtizedekben lezajlott szemléleti átrendeződés ellenére is lehetősége nyílott a képviseleti líra presztizsének megőrzésére.” (Bereti Gábor: A folytonosság vonzásában. Kortárs, 2011/10. 112.) S ez a képviseleti, vagy éppen (Balogh Edgár hajdani szavaival) közügyekben érdekelt líra éppen itt, a kötet befejező ciklusában (Át éjszakán, égtájakon) számos új, értéket jelentő művel gazdagodik. Olyan versben is, mint pl. a Ne reméljen,amely ha nem is a legjobb Serfőző-írás, ám hitelesen mondja ki a történelmi igazságokat a siralomházzá vedlett országról. (Ezzel kapcsolatban túlzónak érezhetjük Falusi Márton bírálatát, amelyben arról szól, hogy végül a közhelyek tanulsága marad csak meg, miután „elvont történelmi igazságokat foglal axiomatikus tömörségű sorokba…”. Falusi Márton i. m. 67.)
Néhol persze nehéz kikerülni a közhelyeket, ha a költő sorskérdéseket érint, ám a legjobb művekben természetesen sikerül újszerűen újat mondani.
Nála is visszatérő mozzanat az anyanyelv dicsérete, a nyelv ápolásának igénye. Olyan költő foglalkozik ezzel, aki mindmáig őrzi szűkebb hazája szavait, kifejezéseit, s azokat jó ízléssel menti át verseibe. A maga természetes módján. Világfa c. verse szóhasználatban és grafikailag, képversként is szép lírai eredmény, az anyanyelv szeretetének és fontosságának maradandó műemléke. Építkezése újra Nagy László híres Tűz-versének építkezését idézi, himnikus és ódai szárnyalással. „Magyar nyelv, / te ősgyökerű, / hetvenhét ágú, / tetejetlen tetejű…” – így a kezdés, és aztán folytatódik a szózuhatag. Szinte varázserőt tulajdonít nyelvének a költő, s közvetve természetesen a hazához, a nemzethez, az országhoz kötődésről is üzen. Ugyanakkor a cím is arra utal már, hogy egyetemes, már-már misztikus erőt tulajdonít Serfőző az anyanyelvének, egyébként beilleszkedvén azok sorába, akik hasonlóképpen gondolkodnak a magyar nyelv kivételes erejéről, teremtő jellegéről és páratlan szépségéről. Korszerű gondolatsor ez abban az időben, amelyben „…jól látható, hogy a harmadik évezredre kialakult társadalmi léthelyzet művészi definiálása csupán a szójátékokra, az iróniára összpontosító technével nem valósítható meg.” (Bereti Gábor i. m. 116.)
Hasonló, grafikai értékekben is gazdag műve a Harangok, megerősítvén, hogy egyre inkább látszik a formai és tartalmi megújulás igénye költőnk legújabb lírájában. Ennek része egy hosszú vallomása Itt élnem címmel. Természetes a képzettársítás: a Szózat erkölcsi parancsának visszazengése. (Eszünkbe juthat persze Illyés Gyula Itt élned kell c. műve is.) A Serfőző-vers azonban más. A tőle megszokott hangon veszi számba a személyes és a közösségi közelmúltat, számos bíráló megjegyzéssel. A „düledék haza”, a „Déva vára ország” jellemzőit. Ám miként Ady és mások: nem becsmérli, nem átkozza hazáját. Nem emleget genetikai zagyvaságokat. Szépséges vallomásában a talán legfontosabb részlet: „S mégis, / ha ennyire telt is, / mint szembenézni a földönfutó idővel, / s míg biztat a jövő: ne adjam fel, / megérte itt élnem.” A József Attila-i Hazám későbbi rokona ez a vers, a „s mégis, magyarnak számkivetve…” –féle följajdulással kezdődő hazaszeretet-vallomás továbbírása.
Ilyen értékek okán mondhatjuk, hogy – ha nem is minden részletében, de összességében mégiscsak – Serfőző Simon költői pályájának eddigi betetőződése A magunk szárnyán c. verseskötet.
