Június 9-ig tart a londoni Globe Színházban a Shakespeare Fesztivál. Erre az alkalomra készült A The Wooster Group és Royal Shakespeare Company közös bemutatója, a Troilus és Cressida. Ez volt a nyitóelőadás, és egész évben repertoáron tartják.
Azt hiszem, minden igazi színházi szakember álmai között – lett légyen az színész, rendező, dramaturg vagy a színházi produkciókat létrehozók meg a teatrológusok népes tábora –, ott rejtőzködik, mint lehetőség, az a vágyálom, hogy egyszer alkalma lesz majd beülni a híres reneszánsz kori Shakespeare-színház nézőterére. De az, hogy esetleg valamilyen rendezvény keretén belül meg is szólalhat az egyetemes drámairodalom óriásának az anyanyelvén, a legmerészebb elképzeléseket is felülmúlja. S most megint azt kell mondanom, hogy minden lehetséges, ha az ember életfeladatának megfelelően teszi a dolgát, arra összpontosítva munkálkodik, nem söpri a szőnyeg alá a nehézségeket, hanem felvállalva azokat, bátran szembenéz velük, éli a mindennapokat, álmainak valóra váltását pedig a „legyen meg a te akaratod” gondjaira bízza. Ha a megélendő valóságának teljességéhez a vágyálmok valamelyike hozzátartozik, biztos, hogy csoda történik és a rendkívüli dolgok egyike-másika realizálódik.
Április közepétől június elejéig a Globe Színház a Shakespeare Fesztiválnak ad otthont, melyre a világ minden tájáról, Japántól egészen a Dél-afrikai Köztársaságig érkeznek a színtársulatok, hogy bemutassák, miképpen értelmezik a 21. század elején a világirodalom talán legnagyobb drámaírójának örökké aktuális színpadi műveit. A belgrádi Népszínház mellett a Vajdasági Színházmúzeum is meghívást kapott a rendezvénysorozatra, lévén hogy a szervezők figyelemre méltónak ítélték meg azt a kiállítást, melyet a 170 éve született Laza Kostićra emlékezve állított össze az elmúlt évben az intézmény igazgatója. Ugyanis a nagy szerb romantikus mindössze tizennyolc éves volt, amikor első Shakespeare-fordítása, a Rómeó és Júlia elkészült, s a Szerb Nemzeti Színházban a háromszáz éves Shakespeare-jubileum megünneplését is ő kezdeményezte és szorgalmazta 1864-ben.
A kiállítás megnyitóján az igazgató és a szerb nagykövet mellett én is elmondhattam azt a tízmondatos szöveget, mely szülővárosom Zombor és Laza Kostić kapcsolatára, illetve ékszerdobozhoz hasonlítható kis színházunk magyar és szerb nyelvű Shakespeare- előadásaira vonatkozott.
Londoni utam valóban mesébe illő kis történetté kerekedett. A színházakban bővelkedő Covent Gardenben Szent Pál templomába, mely nem azonos a katedrálissal, is betértem. Nem tudtam, csak később szereztem róla tudomást, hogy ez az anglikán istenháza egyben az angol színházi világ szentélye is. Amikor elindultam, hogy körbejárjam a templomot, arra lettem figyelmes, hogy a falakon nagyon sok 19. és 20. századi neves színész, rendező, díszlet- és jelmeztervező stb. emléklapja található, sőt, mint kiderült, a nyugati fal rejti a Viktória-korabeli nagy Shakespeare-színésznőnek, Ellen Terrynek is a hamvait. A kegytárgyakat árusítótól azután megtudtam, hogy az emléklapok tulajdonosait ebből a templomból kísérték utolsó útjukra, mivel mindannyian tagjai voltak annak a színészi uniónak, mely ennek a templomnak támogatását felvállalta.
Ettől a váratlan isteni ajándéktól úgy búcsúztam el, hogy férjemnek, Bambach Róbertnek s mindazoknak emlékére, akik vele együtt immár az égi színpadon álmodják tovább a legtökéletesebb színpadi előadást, meggyújtottam az emlékezés gyertyáját.
Még egy színházzal kapcsolatos álmom vált valóra. Az Operaház fantomja immár huszonöt éve műsordarabja az 1705-ben alapított Őfelsége Színháza nevet viselő teátrumnak. Számomra ez a musical egy csodálatos éserőteljes zenei feldolgozása annak a Gaston Leroux-regénynek, amelyet a szerelem és a birtoklás közötti viszony paradoxona ihletett, s mely hatásában lélekszabadító katarzist kiváltó intenzitással oldja fel az emberben felgyülemlett negatív energiákat. Márpedig tudjuk, hiszen mindennap megtapasztalhatjuk, milyen nagy híján van ez a világ a lélektisztítás lehetőségének. Ennek a produkciónak művészi tökéletessége olyan csodával ajándékozott meg, amellyel már nem is emlékszem, mikor találkoztam, és amiért újból és újból, ezentúl is beülök majd a nézőtérre.
