Egy még rosszabb helyen, mint a választások előtt – ahogy az már lenni is szokott. Hiszen valljuk be, nem volt még olyan szavazás, ami után szemmel láthatóan javult volna a helyzetünk, de maradjunk egyelőre a darabnál…
Borut Šeparović eredetileg Rainer Werner Fassbinder Vér a macska nyakán c. darabjának átiratát jött megrendezni Szabadkára, a Kosztolányi Dezső Színházba. A darab Phoebe-ről szólt volna, akinek el kellett volna magyarázni a demokrácia lényegét, a gond viszont ott kezdődik, amikor Phoebe rájön, hogy, bár érti a szavakat, nem ért az emberek nyelvén. Egy sokunk által megtapasztalt probléma – főleg most a mágikus választási körök közötti édeskés hullabűzben. Borut Šeparović ugyanakkor rájött, hogy a demokráciát a hagyományos színház keretei között képtelenség elmagyarázni a közönségnek, de a társulatnak is alig, ezért fokozatosan visszavonult a szövegtől, egyre nagyobb tömböket metszve le belőle, egyre kérdésesebbre csonkítva azt, amit meghagyott. Még a cím is feleslegessé vált. Végül csak a keret maradt – részben. A Bikini-demokrácia ilyen értelemben nem más, mint az élve felboncolt, lassan kimúló színház, amelynek az értetlenkedő, haladásképtelen közönséggel együtt óhatatlanul el kell hullania, hogy szétmarcangolt, kizsigerelt, fiolákba, üvegcsékbe és rozsdamentes tálcákra széttrancsírozott darabjaiból létrejöhessen valami új. Ebben a darabban látjuk a maga nyers valóságában azt, hogy hogyan feneklik meg a színház, amikor mai, húsbavágóan fontos problémákat kell színre vinnie, és hogyan alakul át ahhoz, hogy teljesítse feladatát. A demokráciát hathatósan nem lehet elmagyarázni modern vagy premodern eszközökkel, ezeket le kell söpörni, feltenni a műtőasztalra a még szuszogó, végtagjaiban elüszkösödött torzót és valami gyökeresen újat létrehozni. Ez Borut Šeparovićnak részben sikerült. Megértem, ha a nézők zömének nem tetszik a darab, hiszen java részük azért megy színházba, hogy szórakozzon, hogy kikapcsolódjon, hogy más gondolkodjon helyettük, és ők csak helyeseljenek, bólogassanak és elmerengjenek a tények tengernyi lehetőségén. Igazi választói magatartásforma, nem? – és éppen ezért nem lehetett a hagyományos keretek között rendezni. A nézőt nem lehet elidegeníteni a darabtól, a színészektől, egymástól, mert akkor az történik, amit a rendező nem szeretett volna: semmi. Ez az előadás pedig azért jött létre, hogy valami történjen – társadalmi értelemben vett valami.
Bármilyen egyszerűnek is tűnik ez a darab, egy meglehetősen összetett célt fogalmazott meg. Egyrészt egy munkagyűlés (plénum) keretén belül szeretne rámutatni arra, hogy a jelenlegi politizálási forma, a parlamentáris demokrácia képében már rég működésképtelen. Másrészt arra buzdítja a közönséget, hogy ennek érdekében semmisítsék meg a szavazócédulákat. Harmadrészt ezt a fajta társadalmi aktivizmust úgy szeretné működésbe lendíteni, hogy a munkagyűlésen egy civil szervezet megalapításának szavazását „rendezi meg” – színházi értelemben.
A tér üres. Lassan megtelik. A színészek citromot facsarnak a szemükbe. Levetkőznek. A Fassbinder darab megfeneklik. A színház – mint a szórakoztatóipar egyik létesítményévé züllesztett hely – politikai színházzá, társadalmi mozgásokat, társadalmi felelősségvállalást kieszközlő hellyé alakul át. A rendező ennek érdekében igyekezett felszámolni mindent, amit a polgári értelemben vett színházi termelés rátestált. A tér ekkor kitágul és sűrűbbé, kiszámíthatatlanabbá lesz. Látens egyensúly teremtődik színpad és nézőtér, színészek és nézők, forgatókönyv és rögtönzés között. Felgyúlnak a lámpák, mindenki hozzászólhat, és a hangsúly az önigazgató szavazásmechanizmusra tevődik át. A csupasz színpad előterében egy asztalt látunk, amelynél a két moderátor foglal helyet, a színpad melletti asztalnál egy résztvevő a háttérben is kivetített, mindenki által látott jegyzőkönyvet vezet. A többi színész a közönség soraiban szétszóródva, ki az üres helyeken, ki a lépcsőkön telepszik meg. Borut Šeparović a demokráciát szerette volna elmagyarázni, és protézisként egy meglevő szövegre szeretett volna támaszkodni, de ahelyett, hogy egy már meglevő interpretáció reinterpretációját láttatta volna velünk, úgy döntött, hogy a végtermék helyett a folyamatra helyezi a hangsúlyt, ebbe a folyamatba pedig a lehető legtöbb embert kapcsolja bele. A színház pedig így a gyakorlatban is megszűnik színháznak lenni. A néző pedig talán elgondolkodik a társadalmi erőviszonyokon.
A darab politikai üzenetét mindazonáltal egy kissé naivnak tartom. Egy olyan rendszerben élünk, amelyből szinte nincs menekvés, a szavazólapok érvénytelenítése pedig egy olyan tett, amelynek vajmi kevés politikai vetülete van, még akkor is, ha tömegesen következik be, és még a legjámborabb szándék mellett is csak a mekkai zarándoklaton felvilágosító küldetésen levő ateistához tudom hasonlítani. Ha megsemmisítem a szavazócédulát, akkor még mindig elismerem a rendszer szabályait, márpedig a rendszer mindig úgy alakítja a szabályokat, hogy ő maradjon felül. Emellett, a szavazóhelyen levő választópolgár – még akkor is, ha szavazólapokat semmisít meg – pontosan ott van, ahol a hatalom elvárja, hogy jelen legyen, azt pedig, hogy ezen a helyen mihez kezd, már teljesen közömbös neki. Egy olyan helyzetben vagyunk, ahol a politikai opciókat és azok hordozóit képtelenség komolyan venni, ahol olyan ígéreteket fogalmaznak meg, melyeknek teljesítése láthatóan nem tőlük függ, egy olyan világban, ahol előre lehet tudni, hogy ki nyeri meg a választásokat, egy olyan világban, ahol a szavazást mint a választás illúzióját szinte tökéletesre fejlesztették. Nem hiszem, hogy az érvénytelenített szavazólapok helyére nem kerülnek helyesen bekarikázottak, hiszen történt már ilyen sok helyütt a világban. Ugyanakkor jó, hogy egyre többen gondolkodnak el azon, hogy az euro-atlanti kultúrában az emberhez méltó lét ott végződik, ahol azok a politikusok nyerik meg a választásokat, akik a bankoknak és a multinacionális cégeknek szabad kezet adnak a választópolgárok tömeges eladósításában, ahol a gyógyszeripar, a tájékoztatás, a fegyveripar, az iskoláztatás, de még az igazságszolgáltatás egy része is (pl. börtönök) magánkézben van. Évtizedeken belül, de talán korábban is, ez a rendszer össze fog omlani, de az nem a majdnem 5 százalékot (vagy idővel akár többet is) elérő, érvénytelenített szavazócédulák felett elmélázó, öngyógyító hatalmi rétegek miatt fog megtörténni, hanem valami sokkalta szervezetlenebb és sokkalta erőszakosabb folyamat következményeként. Kivárjuk…
