Mérey Katalin kötete – előszó helyett – egy mondával indul. Mindannyiunk számára ismerős történet, a fehér lovon vett ország meséje vezeti be a kisprózákat, melyeket három ciklusba gyűjtve olvashatunk.
A szövegek rendre ugyanahhoz a központi gondolathoz vezetnek: a soha meg nem szűnő ragaszkodást hangsúlyozzák a fehér ló mondájában emlegetett földhöz, fűhöz és vízhez: a hazához, az anyanyelvhez, a magyarsághoz.
A szerző alapélménye, amit írásaiban körüljár, a kisebbségi léthelyzet, a magyarság szétszakadása; az anyanyelv jövőjén, a nemzet sorsának kérdésén mereng. Többféle hang szólal meg az elbeszélésekben: hol megtört, fáradt, hol bizakodó és reményteljes, hol panaszos, hol pedig elszánt, hajthatatlan és harcra kész. Akár egy íráson belül is megjelenhetnek különféle attitűdök: néha az első hóvirág látványa vagy az akácfa illata elég ahhoz, hogy az elkeseredettségből bizakodás váljék. A derű azonban csak átmeneti: a tüske, melyet a kisebbségi helyzetbe kerülés okoz, megmarad, s így az alaphangnembe keserűség vegyül akkor is, ha az elbeszélés éppen vidám dolgokról folyik.
Az írásokat olvasva feltárulnak az elbeszélő lelkének legapróbb rezdülései is: olyan természetes személyességgel beszél érzéseiről, élményeiről és tapasztalatairól, mintha négyszemközti beszélgetést folytatna az olvasóval, de időnként akár azt is gondolhatjuk, hogy naplót lapozgatunk, melyben tulajdonosa a legszubjektívebb véleményét rögzítette. A gondolatok cikáznak: a jelen történései a múlt eseményeit idézik fel, egy-egy illat, dallam vagy verssor rég elfeledettnek hitt emlékeket csalogat elő, a mából a régmúltba s onnan a jövőbe jutunk. A visszaemlékezések rögzítését elmélkedő, merengő szövegrészek szabdalják, s mindeközben világosan kirajzolódik a szerző határozott álláspontja, szülőföldjéhez fűződő viszonya: „Történt, ami történt, de ez az ország, ez a nép, ez a kultúra, ez az áldott nyelv akkor is az enyém, ha megtagadna. (…) Hogy én hova tartozom, az semmiképp sem függhet, és nem is függ létükért aggódó, megrémített és megtévesztett emberektől, hanem csak és egyedül tőlem.”
Az egyes írások felépítése között nincs lényegi különbség, nem szembesülünk váratlan fordulatokkal, a szövegek alapvetően homogének, s végkicsengésük is egybehangzó. A koncepció elsősorban nem a valóságanyagra támaszkodik, kevés élettényt közöl: e próza központi jegye a líraiság.
Az elbeszélő megnyugvást keres a rég megszűnt dolgokra való visszaemlékezésben. A múlt szereplői közül leggyakrabban a nagymama képe idéződik fel, akinek számos sorsmozzanata megismétlődik az elbeszélő élettörténetében, akihez különleges, szoros kapcsolat fűzi, s akinek vonásait lépten-nyomon felfedezi önmagán. Ahogyan egykor ő édesítette meg a nagymama életének utolsó éveit, úgy csal mosolyt az arcára s enyhíti magányát kisunokája, Zsuzsi, aki egyben az utolsó reménysugár a szerző számára: a kislányban a szebb jövő ígérete él. Az unoka a jövendő nemzedék képviselője, annak a korosztálynak a tagja, akinek a nevelése az idősebb generáció feladata: gondolkodó, olvasó, cselekvő felnőttekké kell formálni őket, hisz tőlük függ a jövő. „Ő most indul. Tudom, hogy megérkezéséig mindig tudni fogja, hogy van föld, fű és víz; tudom, hogy tudni fogja, hogy van szép szó, hogy az akácvirágban simogatás, a hársillatban öröklét rejlik.” A szövegek didaktikai célzata nyilvánvaló: amikor az elbeszélő nem szólítja meg név szerint a kislányt, túlnyomórészt akkor is hozzá intézi gondolatait, elsősorban vele folytat párbeszédet. A nevelő szándékot a folyamatos ismétlések, megerősítések is igazolják.
Az anyanyelv és az olvasás szeretetének átadását a szerző kiemelt feladatának tartja. Felszólal a „mesebeli árva gyermek”, a magyar nyelv védelme érdekében, részletesen rögzíti unokája beszédtanulásának folyamatát, írásaiban rengeteg az utalás szeretett olvasmányaira, s idézeteket is belecsempész a szövegekbe kedvenc szerzőitől. Az igénytelenség, az elmaradottság, a félműveltség okának egyaránt az olvasás mind kisebb népszerűségét tartja, majd továbbmegy, s bűnnek minősíti azt: „Annyi bűnünk van! Bűn a hézagos tudás, bűn elszegényedett anyanyelvünk, s az egyik legnagyobb bűn ennek eredendő, természetes oka, a nemolvasás.”
A szerző – bár topográfiailag eltávolodott, hiszen az anyaországban él és alkot – ezer szállal kötődik szülőföldjéhez, s minden művében a kisebbség helyzetét tartja szem előtt. A kötet darabjai érzelemgazdag és szókimondó, múltidéző, ugyanakkor aktuális írások.
