Caspar David Friedrich: Angyalok imádása
.
Úgy tűnik, az angyalok, illetve a képzőművészetben megjelenő angyalábrázolások köré szerveződnek Jász Attila versei az istenbőre című kötetben.
Már csak azért is így vélhetjük, mert Jász Attila versköteteiben mindig is hangsúlyos a tematikus összefonódás, valahogy úgy, mintha a költő mindvégig kezében tartaná tárgyát, lassan elforgatná ujjai közt, minden oldaláról aprólékosan megfigyelné, változó fényviszonyok közé emelné, majd tapasztalását korábbi tapasztalatain, ismeretein, az azok által kelt érzésein átszűrve írná verssé. Vagyis nála az ihletettség nem működik módszeresség nélkül, de a módszeressége is mindig ihletettséggel párosul.
A kis kezdőbetűvel és egybeírt című istenbőre kötetben a gyakorta fölbukkanó angyalképzetek és azok tárgyi megjelenítésének vizuális-érzelmi kibontása inkább összekapcsoló motívum, mint témaként megnevezhető középpont. A tényleges centrum ebben a kötetben a költő alanyisága, érzékenysége, sérülékenysége, amit erudíciója, kontemplációja, és végső soron a versforma tart egyensúlyban. Ám a versforma sem állandó, nem kimozdíthatatlan sarokkő, hanem váltakozik a haikutól a narratív szabadversek között, természetesen nem csapongva, hanem ciklusokba szerveződve, tehát a variálódás mellett mégis egységesen. Ezt az összeszálazódást erősíti a költői leleményesség, a haikuban történő naplóírás, az egyszavas verscímek és a szituációt megnevező verscímek, a számozott és dátum- és időmegjelöléssel bevezetett versek váltakozása, a szavak egybeírása és a jelöletlen szóelválasztások mind olyan praktikák, amelyek amellett, hogy jellemzően fölismerhetővé teszik Jász Attila poétikáját, fokozott figyelmet követelnek az olvasótól, mintegy állandó kapcsolatot létesítve a versben beszélő és a verset befogadó között.
A kötet meghatározó jellegzetessége a költő megszólalásának személyessége, az a szubjektív hang, amellyel veszteségeiről, a korosodásáról, az elmúlással kapcsolatos gondolataiból alkot verset, elvezet szobájába, fürdőkádjába, a Balaton partjára, lakhelyének növényei és vizei közé, beavat olvasmányélményeibe, magával visz utazásaira, megosztja velünk szobrokról, festményekről, fotókról, zenéről, filmről támadt gondolatait, vall szerelméről, érzelmileg fölfokozott emberi-költői habitusáról. Akkor is izgalmas és bensőséges, ha éppen csak a füvet szemléli, vagy a tengert nézi, akkor is személyes, ha tárgyi alkotásokat vagy azok részletét írja le. Ilyenkor az olvasó nem a műalkotással szembesül, bár arra is lehet módja, ugyanis a kötet végén négy oldalon elhelyezett jegyzetek számos vers kulcsát, ihletőjét föloldják, hanem a költő tudatával, amely szelíden vibráló feszültséget teremt a vers tárgya, a vers nyelve és a kettő között feszülő szellemi-érzelmi kapcsolat hármasságában. A költői alanynak az olvasó szemében történő visszatükröződése szoros empatikus viszonyt alakít ki a megszólaló és a hallgató között, ketten járják be a történetekből összeálló személyes történelem pompásan színes és tarka, örömtől és fájdalomtól roskadozó galériáját, noha szemlélődésükkel éppen csak hogy megkarcolták a kötet címében szereplő bőrfelületet. A költő az életéből, naplójából, álmaiból, vágyaiból, hétköznapjaiból teremtett autentikus (vers)világba csalogatja, és ott rabul is ejti olvasóját, amiben segíti a remek tipográfiával készült, tetszetős kivitelezésű kötet nyújtotta érzéki tapasztalás, ami a könyvön belüli összművészeti impulzusok nyomán szorosan közelíti egymáshoz a verstárgyat és könyvtárgyat, mint tartalmat és formát.
