Én a kertek alatt lopóztam a temetőig, onnan szinte futva érkeztem a Zitzer Clubig. Többen ébren voltak már.
– Megjöttél? – kérdezte volt padtársam.
– Meg.
– Nagyon belemerültetek valamibe! – kajánkodott.
– Honnan veszed?
– Borotválkozni mentél haza…
A képemhez kaptam, szúrt istentelenül, s a tükörhöz lépve láttam, szőrös a pofám, megijedtem magamtól!
Délután a feleségem elhozta a borotvámat, aztán levakartam barbár kinézetemet, illatos lettem, mint szerelmes regények fiatalurai.
– No, most már szép vagy! – állapította meg a feleségem.
– Tegnap nem voltam szép?
– Ó, az a tegnap…! – nem mondta tovább, hozzám bújt, én átöleltem, s újra éreztem a különös áramlást az ereimben. Mintha egyesült volna a vérkörünk, s bennem az ő szíve kerengetné az életet.
Volt még aztán sok hazaszökdösés, mindannyian meg-meglátogattuk a családunkat, a hatalom szigora is ráunt üldözésünkre, abbamaradtak a tüzetes vizsgálatok, a rendőri jelenlét is a Club körül volt csupán. Őrzőink leginkább bratyiztak velünk, ették a kajánkat, megelégedettséggel nyalták a szájukat, mint a kutyák, áldották az oromhegyesi nők főztjét, szinte irigyeltek minket, hogy milyen csodálatos asszonyaink vannak.
Június vége felé, szép csillagos este, szorongva figyeltem az utcát, mikor tűnik föl a feleségem. Minden áldott nap megjelent, és mindig délután, szabadnapokon meg már reggel köztünk volt, ragyogott a szeme, boldogan néztem őt, amikor ott serénykedett a többi nővel a konyhában, műsoros alkalmakkor meg átöleltem a vállát, ő hozzám bújt, s együtt figyeltük Hevesi Tamást, Dinnyés Józsefet, Kalapáts Józsefet, Kátó Ferencet, a kedves művészvendégeket, vagy Csubela Ferencet, Páll Sándort, Kasza Józsefet, Vesna Pešićet, a politikusvendégeket, s az újságírókat, szerkesztő úr Keszég Károlyt, a Napló hetilap első emberét és a háborúellenes publicisztikánk különösségét, Tóth Líviát, a csinos rádióslányt, a Magyar Szó-s Kókai Pétert, aki látogatása vidám és abszurd hangnemével nagyot fordított háborúellenes tiltakozásunk irányán, s áttértünk mi is a reális mezőkről az abszurd, irreális világba, így ismert aztán meg bennünket öt kontinens.
Mondom, minden délután eljött, szinte percre pontosan érkezett öt óra felé, de azon a napon még nem tért meg hozzám. Kétségek között gyötrődtem, minden borzasztóság eszembe jutott, csak jó nem, mert ilyen az ember, csak a rosszra tud gondolni, s megeszi magát egy pillanat alatt. Már kezdték tálalni a vacsorát, de engem nem érdekelt az étel, álltam csak az alacsony kerítés mellett, figyeltem, mikor kanyarodik be a feleségem a sarkon. De ő nem tűnt fel, akármennyire is kívántam már a jöttét.
Az egyik rendőr közel állt hozzám, észrevette aggódásomat.
– Valami baj van?
– Nem tudom…
– Látom, hogy szorong.
– Nem jött a feleségem, pedig naponta itt szokott lenni.
– Valami közbejött neki.
– Akkor szólt volna tegnap.
– No, várjon! – szólt, s a rádióadóján kapcsolatot teremtett a központtal, történt-e valami, talán baleset, egy fiatalasszonyról lenne szó!
A rádió recsegett valamit.
– Nincs semmi érdemleges, nyugodjon meg! – érintette meg a vállam a rendőr. – Tudnának róla a kollégák, ha valami baj történt volna. Nyugodjon meg szépen!
A gyomrom összerándult, nem mentem én vacsorázni, szinte bántott az étel illata, fájt a vacsorázók kedélyes társalgása.
Egészen besötétedett már, amikor megállt egy kocsi a Zitzer előtt, ketten léptek ki belőle, a feleségem meg Keszég Karcsi, a naplós. A feleségem lába a földbe gyökerezett, amikor meglátott, hogy sápadtan a kerítést támasztom, aztán lassan hozzám lépkedett. Fölemelte a fejét, szemében könny csillogott, az én könnyem is kibuggyant, éreztem arcomon a melegséget, ám rémületemet asszonyom könnyön áttörő mosolya egyetlen minutum alatt elhessentette. Összekapaszkodtunk, görcsösen öleltük egymást, dehogy engedtem volna el magamtól, szegénykém levegőt alig kaphatott.
– No, ünnepeljünk, barátom! – nevetett rám Keszég Karcsi.
– Mit?
– Ereszd már el az asszonykádat, hogy beszélni bírjon!
Keszég Karcsi szavára többen fölfigyeltek, körénk gyülekeztek. Az én asszonykám előbb szégyenlősen körülnézett, aztán átkarolta a nyakamat, szájon csókolt:
– Nemsokára hárman leszünk, Apa!
– Mondom, hogy ünnepeljünk! – kiáltotta a szerkesztők szerkesztője.
A többiek hangosan ránk köszöntöttek, mindjárt mindenki tudott mindent, én meg elültettem a feleségem szavát a lelkembe, s azóta is sűrűn-sűrűn áthallom: Apa.
Bizony jólesett a vacsora, ettem is, mint a farkas, nyaltam is a számat, mint a jóllakott kandúr, a feleségem meg mesélt, boldogan csacsogott:
– Azt mondta Szloboda doktor úr, mert nála jártam ma délután, hogy megfogantam, áldott vagy, édes lányom, hangoztatta, és váltig kérdezte, mi történt kettőnk között? Én meg elmeséltem azt a szorongásos, félelmetes, gyönyörű éjszakánkat. Ő mosolyogva hallgatta, aztán megmondta a diagnózist.
– Egy stressz, édes lányom, bizony segít a fogamzásban. Ennek még szakirodalma is van! Menj és tájékoztasd a boldog apát, legyen egy jó híre a sok rossz között!
– Zentán találkoztam Keszég Karcsival, ide tartottak éppen, így elhoztak engem is.
– Ő tudta meg először a jó hírt?
– Neked akartam elmondani először, de nem bírtam magamban tartani!
– No, én ezért nem haragszom.
Keszégék celebráltak volna egy Napló-estet, de abból úgy, ahogy a szervezők és a föllépők eltervezték, nem lett semmi, a születendő gyermekről beszélgettünk, aztán a gyermekszülésről szóltunk, s azokról a kisdedekről, akik majd ezután jönnek a mi világunkba, akik majd a mi kedves szülőföldünket virágoztatják be, mert megmaradunk ezen a tájon. Ezt én biztosan tudom.
A kislányunk elsőéves egyetemista, Erzsébetnek hívják az anyósom után meg Böske néni szomszédasszonyunk után, aki azon a legelső hajnalon megértett mindent, és az áldott asszonyok közé sorolta a feleségemet. És áldott is lett a családunk, mert két öcsi követte Erzsikét, két vasgyúró, egyikük már a lányok után is megfordul, a másik még kisiskolás, és mozdonyvezető akar lenni.
Böske néni, a szomszédasszonyunk azóta kiment az urához, de Erzsébet-napon meglátogatjuk őket, és nagy csokorral köszöntjük a nénit.
