Egy csonttuberkulózis lírai vetületei – Önéletrajzi elemek Laták István (1910–1970) kötetbe nem sorolt elbeszélésében, avagy a Mlaka és a Jaszi-bara, mint mára már feledésbe merült szabadkai helyszínek/életterek, de továbbra is fontos irodalmi elemek/emlékek
„A kör lassan összezárul. A front felzárkózik, a HID-csoport már őrhelyén áll!” – ezzel a töredékkel zártuk a Majtényi Mihálynak (1901–1974) az itt említett folyóirat 1957-es májusi számában megjelent, „Szótlanok megnyíló szája voltam...” című, Laták István (1910–1970) vajdasági magyar poétát, prózaírót és publicistát harmincéves költői jubileuma alkalmából köszöntő írásából vett részletét. Mivel már korábban kijelöltük, hogy a pályatárs írása lesz útmutatónk breviáriumunk összeállításában, illetve a költőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékának feltárásában, az anyag feldolgozásában, induljunk hát most tovább ezen az úton, vagyis lássuk, hogyan folytatta köszöntőjét Majtényi: „Latáknál? A mlakai városrész Szabadkán, fizikai munka »zúgipar«... versek a HID-ban, munkásszínjátszás... és agitáció, harci szervezkedés.
Inség kutyája szűköl a vizenyőkön
Meghaltak már mind a szép, nyári dalok.
Ahol vicsorgó farkasként tengődöm
Itt már nem lehel a jóság illatot.
Jaj, hangosan dörömböl a nyomor onnan a Mlaka felől – és mindenfelől a külvárosokból. A költő most a nyomor riportere. Nála senki hitelesebb és harcosabb képeket nem küld – versben és prózában – ezekről a tájakról.
1937-ben jelenik meg a KÜLVÁROS. Versek, talán a legkülönbek Laták művészetében. Láthatatlan öltésekkel szövi bele a dühöt, a lázadást, a külvárost az ábrázolt tájba. A tájba, amelyet ellepett a sár, a salak, a por – a József Attila-i guano – s Laták vádoló, számonkérő hangon csatározik az »én« és a »közösség« kettős húrján, hogy végül megteremtse saját ars poeticáјát:
Én nem sírhatok többé magamnak
Nem szerethetek többé gondtalan
– – – – – – – – – – – – –
Nékem végtelen nótát dalolt
Egyről, csak egyről mindig az életem:
Hogy az igazságtalanság torkának rontsak,
Ezt parancsolta ínség és értelem.
A költőnek ez az ifjúkori portréfotója, sajnos, csak ilyen tépett, megviselt állapotban került elő
Ó micsoda évek. A barna rém lépked és dobol – jön feltartóztathatatlanul. De ők optimisták – Latákék – hisznek” – fogalmazott hát 1957-ben a pályatárs. Azért is fontos most nekem, hogy Majtényitól, illetve az ő köszöntőjétől induljunk (ismét…) tovább, mert habár ők ketten nagyjából egyidősek voltak, kilenc esztendővel mégiscsak a nagybecskereki születésű neves prózaíró, újságíró, műfordító volt idősebb. Márpedig minden esetben különleges megtiszteltetést jelent, ha az idősebb (s ebből eredően talán tekintélyesebbnek, alkalmasint rangosabbnak is mondható…) pályatárs köszönti az ifjabbat ünnepe vagy jubileuma alkalmából. Ez így már önmagában is egyfajta irodalmi folytonosságra utal, még ha nem is bonyolódunk most bele a stafétabot átadásának frázisértékű, közhelyes képzavarába.
Másfelől pedig a levéltári anyag vizsgálatának szempontjából egy egészen más jellegű irodalmi folytonosságra utal(hat), hogy a hagyaték második dobozából előkerült egy újságkivágás, amelyet Laták István tett el egykoron – mint már említettem is, oly sok másikkal együtt –, s amelyik ezúttal a megjelenés pontos dátumával és helyével is azonosítható. A 7 Nap című hetilap 1966. április 8-i számában közölte a következő kis írást:
„Az Új Symposion legújabb, 13. számában – ellentétben az eddigi számokkal – egy verset sem talál az olvasó, mert még Brasnyó István és Domonkos István is, akiket irodalmi közvéleményünk elsősorban költőként tart számon, ezúttal prózai írással jelentkeztek.”
Értelmezésemben ugyanis ez azt jelenti – vagy legalábbis arra utal –, hogy az idősebb pályatárs igenis odafigyelt az akkor induló fiatal nemzedék korai lépéseire, s amelynek tagjai, vagyis a folyóirat-alapító symposionisták közül – mint már láthattuk – többen, a köztük lévő korkülönbség ellenére is, az évfolyamtársai voltak az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén.
A maga nemében ez is egyfajta irodalmi, avagy irodalomszemléleti folytonosságot jelképez.
S habár a levéltári anyag leltárjegyzéke szerint a második dobozban a szerző közéleti tevékenységének dokumentumai, színikritikái és egyéb kulturális jellegű írásai, illetve elbeszélései találhatóak, mégis itt találtam meg Laták István költeményének, az 1967-re datált Sabáci éj című versének egy példányát. A földrajzi nevek, ahogy azok írásmódja is változhat ugyan – sőt, időnként ebben is felfedezhetünk egyfajta sajátos folytonosságot – a politikum diktátumai alapján, de a város marad: Šabac, Sabác, Szabács… Vagy akár mondhatnánk úgy is: a város a régi marad. Hiszen determinálják ebben részben a romos várfalak (is).
Majtényi Mihály a szabadkai Mlaka városrészt említi – ahol „hangosan dörömböl a nyomor” –, mint Laták István költészetének és prózai munkásságának igen fontos meghatározóját, visszatérő elemét, mintegy állandó színhelyét; de nem kevésbé fontos ilyen megközelítésben egy másik, a Jaszi-bara sem. Több szakaszban, évekig dolgoztam Szabadkán, sőt átmeneti ideig éltem is a városban, személyes tapasztalatom tehát, hogy ma már az idősebb szabadkaiak sem mindig tudják közelebbről meghatározni, melyik mai városrészekkel azonosak ezek a latáki irodalmi motívumok, költői helyszínek. Egyik nagyon kedves kollégám édesapja például – aki elmondása szerint annak idején még a Mlaka iskolába, avagy a mlakai iskolába járt – a mai Prozivka lakótelepet, illetve a stadion környékét jelölte meg ezen a néven. Szabadka város honlapján a következő leírást találtam erről: „Mlaka – városrész Szabadka déli részén, a Május 1-je utca mentén. Alacsony, vizes terület, valamikor lápos legelő, mocsár lehetett, később kertekké alakították. Rajta keresztül folyt egykor a Fok-patak, amely a Kelebiai-tó fölös vizeit a Nagyréten és a Jaszi-barán keresztül a Kispalicsba vezette. A Mlaka a 18. század második felében települt be, amikor a szabadkaiak a kertek magasabban fekvő részein házakat emeltek.”
Egészen bizonyos, hogy akad majd valaki, aki adataimat kapásból pontosítja, illetve kiegészíti, talán a maga módján helyre is rakja (s ezúton előre is megkérem most erre, sőt, még hálás is leszek érte…), de a „valamikori” Jaszi-bara helyét mostanság a mai Dózsa György, Luka Botić, Kalmár Jenő, Stipe Grgić és a Jogász (régi nevén Magyar) utcákkal határolt területen kell keresnünk. Egy kanális – a városháztól nyílt csatorna – volt itt, amelyet a Dózsa György utcáig lefedtek.
A Mlaka szegényes munkásnegyed volt Szabadkán még Laták István gyermekkorában is – ahol a költő nevelkedett, és végzetesen megbetegedett. Érdekes, hogy kettejük személyes ellentétei és irodalmi/irodalomszemléleti vitái ellenére Bori Imre is épp egy, a Jaszi-barához köthető Laták-verset emelt be a harmadikos középiskolások számára 1983-ban összeállított olvasókönyvébe – két másik költemény mellett. A költő esetében ugyanis boldog gyermekkorról nehezen is beszélhetnénk: életrajzi adatai alapján könnyen feltételezhetjük, hogy ő maga is ugyanolyan „tavaszragyulladt kis beteg” lehetett a Jaszi-bara „Árokszennyvíz”-ének „pocskol”-ásában „fakult gyermekszemek”-kel, amikor a kór legyűrte. „Odrastao sam i sada živim u siromaštvu. U detinjstvu sam ostao sakat na jednu nogu usled tuberkuloze kostiju” – írta később, 1949. május 25-én, Szabadkán keltezett, szerb nyelven készült önéletrajzában. Vagyis egy gyermekkori csonttuberkulózis szövődményei miatt Laták István egész életében sántított, és ezért már kora ifjúságától kezdve – mint a korábban látott fényképein is megfigyelhettük – mindig görbebottal mutatkozott. Megbetegedése a család rossz lakásviszonyaira, a szabadkai munkásnegyed átnedvesedett falai között eltöltött évekre vezethető vissza. S ahogy leszármazottai feljegyezték, éppen ezért nagyon sokáig ő maga egyáltalán nem szeretett volna megnősülni, és nem akart gyermekeket – így hát nem készült családalapításra sem.
Másfelől pedig betegsége alkalmatlanná tette a (sor)katonai szolgálatra is, ezzel összefüggésben pedig az 1947. november 27-én kiállított, a hadseregbe való besorozásra tartós alkalmatlanságát igazoló bizonylatát is megtaláltam Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában. Mindezek fényében tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a későbbiekben börtöntörténetet tervezett írni József Attila (akit már Majtényi is Laták ihlető forrásaként nevezett meg…) alig valamivel korábbi, 1930 novemberére datált, a Lebukott című verse alapján, hiszen a költeményben – még egy elbeszéléshez képest csak vázlatosan is – felsejlő élethelyzetet nemcsak ideológiai meggyőződése miatt, de a gyermekkorában megélt ínség okán is teljesen a sajátjaként érezhette át:
„Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövéről szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.”
