A tizenegy este énekeibe fogott.
A Beköszöntő után A virágok vetélkedését énekelte:
Abú-za-me-ző-be’ – Há-rom-fé-levi-rág, – Aleg-el-sővi-rág – Aszépbú-zavi-rág.
Aztán a Toborzóval folytatta, de gyorsan átváltott:
Ö-regva-gyokmárén,Nemdol-go-zokmárén.Ej,a-holkocs-mátlá-tok,Ej,o-dame-gyekmárén.Is-te-nem,-or-szá-gom,Ré-gisza-bad-sá-gom!Ej,deha-marel-ha-gyott,Ej,gyen-geif-jú-sá-gom!
Utána alig hallhatóan a Tavaszi szél következett, majd: Ő-szihar-matu-tán,Nagyhe-gyek-nekor-mán.Fuj-do-gálahi-degszél,fuj-do-gálahi-degszél.
És a Meg-ha-lok,meg-ha-lok,mégbe-tegsemva-gyok,Ko-lo-nyite-me-tőnnyu-god-nia-ka-rok.
A Fekete föld, az Egy gyenge kis madár és az El kéne indulni dalokat csak jelezte, hogy a harmadik estéhez tartoznak.
A Töltik a nagy erdő útját szintén kihagyta, az Eddig való…-nak pedig csak a második strófáját énekelte el:
El-jöttmárazanap,mely-benkellin-dul-ni.Há-zam-tól,ha-zám-tólbússzív-veltá-voz-ni.Ked-vesszü-leim-tőlsír-vael-búcsúz-ni.Ked-veshi-tes-tár-samár-vánittkellhagy-ni.
Majd az ötödik este bordalai helyett mindjárt a Nővéreket, az Apámért, anyámért és az Elmégy, fiam, járj békével kezdetűeket harsogta, s csak a hetedik este Árpád-házi boldog Margitjánál és a Kapisztráni Szent Jánosnál fogta halkabbra újra, hogy az: El-in-dul-tamszépha-hám-búl,Azal-föl-diró-na-ság-búl,Visz-szanéz-temfélú-tam-búl,Sze-mem-bűlakönnyki-csor-dulének szomorkásan is szép sorait már-már suttogta.
Aztán épphogy belekezdett az Ó, dicsőségesbe, egyszerre hirtelen felállt, a díszes oldalajtóhoz sietett, és minden búcsúszó nélkül – magunkra hagyott bennünket.
