(Laták István portréfotója a királyi Jugoszlávia idejéből származó munkakönyvében)
Ha fogságot említünk, vagy azt mondjuk manapság a vajdasági magyar irodalomban, hogy Börtönről álmodom mostanában, akkor szinte mindenkinek azonnal Gion Nándor (1941–2002) és életműve lesz az első gondolata. Nem kell persze, hogy ebben bármi meglepőt keressen (és főleg találjon…) bárki is, hiszen az Újvidéki Rádió magyar műsorainak egykori főszerkesztője, vagyis – egy egészen más megközelítésben – a szenttamási születésű regényíró 1990-ben megjelent regényének címe ez. A börtöntörténetek, a börtönélmények – s nem is csak jogi szempontból, hanem mint a bezártság, az elzártság, a kirekesztettség, a fenyegetettség s úgy is, mint a hatalommal való szembesülés – lényegében a kezdetektől egyik kulcsfontosságú jellemzője a világirodalomnak, a témával foglalkozó művek felsorolására akár oldalakat is szánhatnánk.
S különösen érdekes, fontos szempont lehet ez olyan szerzők esetében, akiket a hatóságok több időszakban is folyamatosan zaklattak, vagy akik akár egzisztenciájukat is veszélyeztetve szembehelyezkedtek, szembekerültek a hatalommal, ahogy például Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költőt, prózaírót, publicistát is többször őrizetbe vették a királyi Jugoszlávia idején, illetve a magyar közigazgatás időszakában is. Hiszen olyan esetekben, amikor a szerzők maguk is börtönlátott emberek voltak, akik megtapasztalták a bezártságot vagy legalábbis annak veszélyét – politikai meggyőződésük vagy éppenséggel művelődésszervezői tevékenységük miatt –, mindig felmerülhet a kérdés, hogy műveik mennyiben fikciósak, s történeteik mennyiben gyökereznek a megélt valóságban.
Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, az intézményben az író fia, Laták András által elhelyezett anyag hetedik, rendezett dobozában – amelyik a leltárív tanúsága szerint az író regényeit, színműveit és hangjátékait őrzi – több érdekes feljegyzést, elbeszélés-, illetve regényvázlatot találtam, amelyek részben az író munkamódszerére is utalnak. Ezek egy része pedig a valóságban megélt, más része csak hallomásból ismert, de ugyancsak tényszerű, megint más esetekben viszont irodalmi alapokból, olvasmányélményekből táplálkozó börtöntörténetekre épül.
Laták István kézzel írott, esetenként újságkivágások szélére jegyzett kis vázlatai utalnak arra is, milyen módszerekkel gyűjtötte és honnan merítette témáit, hogyan dolgozta fel azokat, miként viszonyult a mű alapötletét adó cikkekhez, jelentésekhez, tudósításokhoz. De mindezek utalnak egyúttal a szerző hétköznapi szokásaira is, hogy milyen újságokat járatott (vagy melyekhez jutott hozzá munkájából kifolyólag…), milyen rovatokat olvasott különös figyelemmel, hol talált ihlető témára, miben látott figyelemre és továbbgondolásra – s mintegy variálásra – érdemesnek ítélt ötletet. Ezek segítségével pedig beleshetünk hát az immár negyvenkét évvel ezelőtt elhunyt szerző dolgozóbájába, s talán a műhelytitkaiból, írói szokásaiból s módszereiből is megsejthetünk valamit.
Külön figyelmet érdemelnek mindezek sorában a már említett, különféle börtöntörténetei, illetve elítéltekkel összefüggésbe hozható, a hatóságok éber figyelmével való szembesülést, a fenyegetettség érzését feldolgozó elbeszéléstervei, már csak azért is, mert a szerző a később készült (ön)életrajzaiban – mint már láttuk a korábbiakban – fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a királyi Jugoszlávia idején többször is, majd pedig a visszacsatolás rövid időszakában is letartóztatták tevékenysége miatt.
A levéltári anyag hetedik dobozából került elő egy újságkivágás, amit a szerző egy cirill betűs lapból tett el. Hosszadalmas szerb nyelvű idézettel most mégsem terhelném az olvasót; a Laták István által félretett cikk címe Aszökött rabot megölte a felesége – ezt most fordításban közlöm:
„Ipek, augusztus 9.
A đurakovaci Delimir Jovanovićot iszákosként és bűnözőként ismerték, már többször is letartóztattak és elítéltek. Legutóbb hat hónapos börtönbüntetést kapott. Egy hónappal azután, hogy megérkezett büntetésének letöltésére, szökést kísérelt meg, de elfogták. A sikertelen szökési kísérlet után Velimir viselkedése teljesen megváltozott, és példás magatartást mutatott. Büntetése már a végéhez közeledett, »szabados lett. Ekkor már elhagyhatta a börtönkörletet az őrség kísérete nélkül is.
Kihasználva ezt, Jovanović egyik este ellopott egy puskát a börtön őrszobájáról, elvett száz darab lőszert, és megszökött. Még aznap este hazament, és arra kényszerítette feleségét, hogy tartson vele. Három hónapos gyermekük otthon maradt.
Egy hétig bujkáltak a Đurakovac és Istok környéki erdőkben. Időközben Jovanović megtanította feleségét a puska használatára. Egy délután, amikor a szökött rab elaludt, felesége, akinek megparancsolta, hogy közben a puskával őrködjön, több lövést adott le rá, és megölte őt. Ezután a nő önként föladta magát a népi rendőrség legközelebbi állomásán, és elmagyarázta, hogy azért ölte meg férjét, mert vágyakozott az egyedül hagyott gyermek után.
T. M.”
Laták István kézzel, piros színű ceruzával írt lapszéli jegyzete ehhez az újságcikkhez: „novella vagy regény-téma”. Ettől a feljegyzéstől kicsit távolabb, külön blokkban, hagyományos grafitceruzával pedig kicsit részletesebben is kifejtette elképzelését, illetve azt, hogy mi keltette fel a figyelmét és érdeklődését ebben a történetben: „Az asszony nagyon szerette a férjét is, de az anyai ösztön nagy tépelődés után győz” – írta. A cirill betűs újságból kitépett írás címét is piros ceruzával, mintegy a szöveg kiemeléseként húzta alá, az alatta található időjárás-jelentést pedig grafitceruzával húzta át vastagon, egy összefüggő, elnyújtott hullámos vonallal, ezzel is jelezvén, hogy az már teljességgel tárgytalan, illetve az már nem érdekli.
Az újságkivágáson, sajnálatos módon, semmilyen jelet, feliratot, nyomtatott vagy akár kézzel jegyzett szövegrészletet sem találtam, amelynek alapján meghatározhatnánk, pontosíthatnánk, hogy melyik évből, melyik időszakból származik ez a jegyzetben maradt elbeszéléstervezet. Illetve olyat sem, amelynek alapján azonosíthatnánk, hogy melyik napi kiadványból tette félre Laták István ezt a tudósítást.
Hasonló témát készült feldolgozni Laták István egy József Attila-vers alapján is. Egy A4-es papírlapon került elő – ugyancsak a levéltári anyag hetedik dobozából –, alig néhány oldalnyira az iménti feljegyzéstől, a következő, ugyancsak kézzel és grafitceruzával írt jegyzete:
„J. A.
Lebukott című verséhez
hasonló novella-téma
gomolyog bennem, megírni
persze abban több a történés
vagyis van cselekménye, ahol C. Pali
is mesélt annak idején Cseh Károly
és az egyetemisták [olvashatatlan szövegrész]
magkínzatásáról stb. és mások is
itteni [olvashatatlan szövegrész] …kaiak K. Pista, N. László, kis
ürge (eszkimó kinézésű). Dóczi dacos magatartása
Ne znam ništa, ne poznam tebe, ne znam nikoga, jebem ti boga! (Királyi börtöntörténet)”
Ezt a feljegyzését Laták István a saját, Szigeti élet című versének – írógépen készült – kéziratának hátlapjára írta. Saját költeményének versszakait azonban – mintegy érvénytelenítve immár azokat – a szerző grafitceruzával, X alakban, vastagon áthúzta. Mint jeleztem korábban, ezt az író többször is megtette, újabb vázlatait a korábban már megjelent, akkorra már publikált művei papírjának hátlapjára írta fel.
József Attila a Laták jegyzetében hivatkozott, a Lebukott című versét 1930 novemberére datálta:
„Megvallattak, hogy vérzett a husunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány.
Testvér, segítsd a lebukottakat.”
Sajnos, mindezek közül egyetlen olyan elbeszélést sem találtam a levéltári anyag átnézett, feldogozott részében, ami arra utalna, hogy ezeket a tervezett elbeszéléseket Laták István meg is írta volna, illetve bármilyen szinten elkezdte volna megvalósítani. Nyugodtan kimondhatjuk hát, hogy a felvázolt börtöntörténetek megmaradtak az ötlet szintjén, az ihletett pillanat hirtelenségében feljegyzett vázlatokban. Olyanok hát ezek a széljegyzetek, mint a puszta ötletek lenyomatai, amelyeknek kifejtésére, kibontására azonban a szerzőnek az időközben bekövetkezett halála miatt már nem adatott lehetősége. Hasonlatosak a már ugyancsak említett Száraz György (1930–1987) Kossuth- és József Attila-díjas budapesti író – aki a kortársa volt, még ha más és más közegben éltek is – 1956-os naplójegyzeteihez. A párhuzam pedig azért is releváns s mintegy permanensen kínálkozó, mert ekkor már Száraz is belülről ismerte, megtapasztalta a rácsos börtönvilágot. Az író fia, Száraz Miklós György írta nemrég az édesapja naplóit feldolgozó sorozatában (Apám és a forradalmak, Magyar Hírlap, 2012. március 17.): „A jegyzetei egy töredékét »írásos gyorsfényképeknek« nevezte. Nem foglalt bennük állást, csak leírta, amit a forradalom napjaiban látott. Harminc évvel később így emlékezett vissza a keletkezésükre: »Pár hete szabadultam a börtönből. Az elszigetelt lét után zúgott a fejem. Tudtam, hogy nem abba a világba térek vissza, amelyikből 1952 őszén kiszakítottak; de nem tudtam, hogyan alakult ez a világ. Nem értettem, mert nem éltem meg. A folyamatosság érzete, amely biztonságot adott volna, hiányzott. Október 23-án reggel munkát keresni indultam otthonról, aztán két hétig nem keveredtem haza. Jegyzetfüzet nem volt nálam, a feljegyzések itt-ott fölszedett papírdarabkákra, kitépett füzetlapokra, szalvétákra íródtak: zsebeim a napok során megteltek a cédulákkal.«”
Ugyanilyen, zsebben hordott, szalvétákra készült feljegyzéseknek – vagyis írásos gyorsfényképeknek – tekinthetjük Laták István börtönhistóriákat rögzítő novella- és regényterveihez készült jegyzeteit, vázlatait is.
Száraz György egy vándorcirkusz szervezőtitkáraként 1957 nyarán Tapolcán
LESEKEDÉS
Laták István a Lesekedés – így írta a szerző: Lesekedés; és nem Leselkedés (tekintsük ezt szándékosságnak) – című elbeszélésének elején ismét megtéveszti (persze jóhiszeműen…) olvasóját: azt a látszatot kelti, mintha cselekményének középpontjában egy párkapcsolati história állna, s hangsúlyát ekkor még a két főhős, a pár tüzes éjszakáira és délutánjaira, szerelmi együttléteire helyezi „a sűrűn befüggönyözött lakásban”. Bár már itt is jelzi, hogy kettejük története véget ért, túl vagyunk valamin, ami elmúlt, az asszony hiába várja vissza fiatal kedvesét. De az emlékek megidézése még mindig azt a látszatot kelti, hogy a szerzőt elsősorban a múlt erotikus eseményei foglalkoztatják. S a leselkedésben is esetleg arra számíthatnánk, hogy a nőnek a szobában aludni küldött kislánya fürkészi majd a történetben, ahogy „anyjáék sötétben heverésztek a konyhaablak alatt elhelyezett pamlagon”.
Nagyon érdekes az elbeszélés szerkezete is, amelyben egyrészt útjára indítja történetét, felvázolja/felépíti a szituációt, másfelől pedig zárójeles bekezdéseiben mintha kommentárokat fűzne hozzá, értelmezi, illetve kiegészíti az elmondottakat, ezáltal pedig más megvilágításba helyezi a történteket.
Érdekes megfigyelnünk azt is, hogy a szerzőtől megszokott tragikus fordulat – mint a Végzetes pillanat vagy Avagonajtó kilincse című elbeszélésekben – ezúttal elmarad, történetét egyszerűen zárja le, az elhagyott nő sorsa nem teljesedik ki soraiban, s vélhetően a leselkedés, a férfinak az egyre kínosabbá váló unszolása s az új szerelem, a fiatal lány zaklatása is tovább folytatódik. Még. Immár teljesen értelmetlenül. Olvasójaként feltételezhetjük, hogy az egykor volt szerelmespár története ezen a ponton még távolról sem ér véget, csupán a szerző ennyit tartott belőle érdemlegesnek, ennyit tartott megörökítésre, elbeszélésre érdemesnek.
