A kedves olvasó talán még emlékszik rá, micsoda megpróbáltatásokon ment keresztül az Újvidéki Színház CsongorésTünde című darabjának bemutatóján a Mirígyet alakító színésznő. Vagyis hogy jómagam. Csak úgy dióhéjban elevenítsük fel a történteket: leesett a parókám, fönnakadtam a díszleten, beestem az almafa alá, lezuhantam a lépcsőn… Szóval egy olyan pechszéria után az ember már teljesen nyugodtan áll ki a színpadra, hiszen ami rossz csak megtörténhetett, az meg is történt, nyilván az összes rontó erő kiélte magát rajtam jó előre – egy egész évnyi színpadi baleset letudva egyetlen este alatt.
Aztán láss csodát, az utolsó előtti előadáson az ügyelő nevetve ront be a kisterembe kezdés előtt két perccel, de ahelyett, hogy azt kiáltaná, amit ilyenkor szokott: „mindenki menjen a helyére”, valami egészen mást kiált: „késünk, a Krizsán megragasztotta a nyelvét”. A társulat nem hisz a fülének, mindenkit ráz a röhögés, „mit csinált?!”… Hát igen. Nos, azt hiszem, abban a percben kellett volna abbahagyni, lemondani, visszaadni azt az elátkozott szerepet…
A dolog pontosan így történt: néhány perccel kezdés előtt pillanatragasztóval rögzíteni igyekeztem az ultrahosszú és ultraspicces műkörmeimet. Bocsánat, műkarmaimat. A bal kezemmel már el is készültem, amikor abból a nyamvadt, utálatos – és nem fogok több becsmérlő jelzőt leírni róla –, majdnem térdig érő parókából egy szál mégiscsak úgy döntött, hogy nem volt elég a bemutatón parádézni, szépen beslisszant a számba, és undorítón henteregni kezdett a nyelvemen. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, hiszen a műkörmös kezemmel nem tudom kihalászni, azzal – amilyen szerencsétlen vagyok – maximum a manduláimat sikerülhetne leoperálni. Hogy a jobb kezemet miért is ne használhatnám, arról derengett ugyan valami, de csak egy pillanat erejéig foglalkoztatott a kérdés, és mivel hirtelenében nem jutott eszembe egyetlen kizáró ok sem, már nyúltam is be a számba. Igen ám, de olyan hülye érzésem támadt, mintha a szőr, mint valami hatodrangú horrorfilmben, szaporodni kezdene, minél inkább kifelé halásztam, annál több volt belőle. Értetlenkedve kiveszem a kezem a számból, és akkor jövök rá, hogy tulajdonképpen mit csináltam. A jobb kezemre még nem volt fölragasztva a műköröm. Ez igaz. De a pillanatragasztót már rákentem. És azt szépen végigmázoltam a fogaimon, és ami még rosszabb, a nyelvemen. Kétségbeesetten álltam a tükör előtt, törölközővel próbáltam némiképp lesikálni. A fogamról még valamelyest sikerült is, éppencsakannyirapiszkáltamindenemetaszámban, mint egy kazal törött fog, de a nyelvem egy kicsi felületen menthetetlenül lebénult. Pacányi rászilárdult ragasztócska.
Nem csináltam különösebb problémát a történtekből, ez van, ezt kell szeretni, meg több is veszett Mohácsnál és hasonló bölcsességek. Elkezdődött az előadás. Még hogy nem forog a nyelvem, és állandóan visszaismétlek dolgokat, mert nem tudom kimondani – az hagyján! De ennek az aznap esti boszorkánynak bizony a nyála is úgy csorgott, mint egy veszett kutyának. Hogy az agyam hitte-e a pillanatragasztóról, hogy éppen eszek és ahhoz nyál kell, vagy a nyelvem hitte, hogy feltétlenül le kéne oldani ezt a kis potyautaskát, azt nem tudom, de tény, hogy „folyékonyan” beszéltem… Beszéltem?! Dadogtam az előadás feléig. Akkor végre leoldódott. Csak a nyelvrózsák maradtak duzzadtak, nemcsak azok ott a ragasztott felület alatt, hanem azok a szerencsétlenek is, amiket még napokig reszelgetett a fogon tanyázó ragasztómaradék.
És ez így önmagában véve is éppen elég baj lenne egy előadásra, de a nagyérdemű egyszer csak arra lehetett figyelmes, hogy Mirígy párducként vonul be a kisterembe. Magyarán négykézláb.
Mit mondjak? Alig vártam a jelenet végét. A kisterem ugyanis préselt lapokkal van lefedve, egy része viszont csempés. És én még soha nem vettem észre, hogy a csempe és a préselt lemez közt egy pici szintkülönbség van. És úgy elcsattantam a húszcentis koturnuszomban, mint egy részeg vasutas. És nem ám az a lábam sérült meg, amelyik kidőlt alólam, nem, hanem a másik, aminek minden logika szerint épnek kellett volna maradnia. De ha egyszer olyan kitartóan küzdött a talpon maradásért… Minden lépésnél haraptam a ragasztós fogaimmal a ragasztós nyelvemet, hogy föl ne jajduljak.
Mit mondhatnék? Hazabicegtem, aztán fölpolcoltam a fájós lábam. Mintha a bemutató utáni napokat is így töltöttem volna…
Hiába, úgy jártam ezzel az előadással, mint a kezdő alkoholista, aki tömény italt vacsorázik, vizet reggelizik. Tehát, aki Mirígyet játszik, az – biztos, ami biztos – készítsen jeget a hűtőbe. Valamijére úgyis kelleni fog.
