Nemrégiben kollégám megosztotta velem egyik diáklányának és szüleinek a problémáját, amelyre nem találnak megoldást, így egyre csak mélyül a konfliktus a családban. Arról volt szó, hogy a hetedikes lányka a tavasz kezdetén bejelentette szüleinek, hogy a május elseji ünnepeket a barátaival szeretné tölteni, egyikük családjának gyümölcsösében. Ezt még elfogadták volna a szülők, de a gyerekük háromnapos sátortáborozást tervezett, természetesen úgy, hogy a szülők nagy ívben elkerülik a terepet. Ez már nem tetszett a felnőtteknek, és egyöntetűen elfojtották csírájában kamaszlányuk terveit.
No, lett is nemulass! Az aznap esti kellemes családi beszélgetés botrányba fulladt, de a dolog a hetek múlásával sem akar csitulni. A lányka duzzog, a szülőkkel nem hajlandó beszélni, büntetés-kedveskedés, semmi sem használ. Az iskolában pedig sorra kapja a rossz jegyeket, amelyek meglepőek egy korábban szinte színötös tanulónál. Ezért került a képbe az osztályfőnök, aki behívatta a szülőket, hogy tájékoztassa őket a felmerülő problémákról. Ezen a beszélgetésen derült ki, hogy a gamóknak van előzményük. Mit tehetnek a szülők, hogy rendezzék ezt a problémás helyzetet?
Olvastam régebben egy nagyon találó párhuzamról: a kamasz olyan, mint a rák, aki éppen levedlette páncélját, és még nem növesztett újat. Páncél nélkül viszont roppant sérülékeny a rák is, ugyanúgy, mint a felnövekvő ember, aki már nem gyerek, de még nem felnőtt. Ha veszélyben érzi autonómiáját, akkor vagy visszahúzódik, vagy támad.
Általános tapasztalat, hogy a kiskorúak igénylik az éjszakai bulizást. A szülők kínlódnak, veszekednek és büntetnek, a gyerekek nagy része mégis valamilyen úton-módon eljut arra a szórakozóhelyre és abban az időpontban, ahova és amikor akar. Mert a szülő többnyire a boldogtalan és szomorú, a veszekedő vagy duzzogó gyereke láttán egy idő után úgyis beadja a derekát. És ez szerintem érthető is. Pistitől Anikóig mindenkinek a haverja, barátja mehet hétvégeken, miért épp a mi Petinket ítéljük szobafogságra csak azért, mert arra vágyik, amire a többiek? Mondjuk ki őszintén, a szülő tehetetlen.
A bevezető történetben a szülők próbálják tartani magukat elhatározásukhoz.
Véleményem szerint a tizenévesek számára a rendszeres éjszakai szórakozás nem megfelelő időtöltés. Úgy gondolom, a házibuli, a majálisozás, a táborozás, néha egy-egy koncert elegendő lehetne, bár azt is hangsúlyoznom kell: egyáltalán nem mindegy, hogy majdnem felnőttről vagy kamaszról van-e szó. Míg a tizenhárom-tizennégy évesek esetében súlyos problémákat von maga után a hajnalig tartó diszkózás, ivászat, addig a tizenhét-nyolc éveseknek többnyire nem okoz olyan nagy bajt pár pohárka sör elfogyasztása.
Érthető az említett szülők elutasító magatartása. Féltik, korainak tartják a többnapos, felügyelet nélküli éjszakai táborozgatást. Az aggodalmat érdemes megosztani a csemetével, de nagyon vigyázzunk arra, nehogy megbántsuk az önérzetét ilyen és ehhez hasonló kifejezésekkel: „Korai ez még neked!” „Mi is mentünk anyáddal táborozni, de csak középiskolás korunkban!” „Nem tudsz magadra vigyázni!” Hasznosabb én-kifejezéseket alkalmazni, hogy csituljon a konfliktus. „Aggódunk miattad, hiszen először mennél nélkülünk ilyen helyre!” Ha a gyerekünk megérzi a vágyainak elfogadását, megérzi szüleiben az együttműködési szándékot, akkor valószínűbb, hogy ő is együtt fog velünk működni, és sikerrel találunk egy mindenki számára elfogadható megoldást. A világos beszéd és a határozottság mindig célravezető, azonkívül a szülő-gyerek kapcsolat is fontos: orvosolni is képes ezeket a problémákat, de el is mélyítheti őket. Először a szülő kell hogy tisztázza magában, mi az, ami elfogadható számára, mi az, ami semmiképpen. Nagyon fontos, hogy a gyerekeket hozzásegítésük az önismerethez, a sikerélményhez, a tanulás megszeretéséhez, mert az ismert szlogen szerint is az unatkozó gyerek veszélyes gyerek. Ha nem talál olyan konstruktív elfoglaltságot, amelyben megéli önmagát, akkor valószínűleg pótszerhez fog folyamodni. Ez sok minden lehet, például rendszeres korlátlan éjszakai kimaradás, rendszeres lerészegedés. (Azt is hozzáteszem, hogy ez nagyon leegyszerűsítő következtetés.)
Úgy gondolom, ebben a problémakörben mindenkinek megvan a maga szerepe. A lázadó tizenéves gyerek autonóm személyiséget igyekszik kiépíteni, és ha ez nem megy, akkor veszélyesebb terepen kipróbálni ugyanezt, ahol önmaga lehet. Ezért aztán felelősség hárul a szülőkre, akiknek a gyerek születésétől kezdve az a feladatuk, hogy elfogadják, elismerjék mint önálló, nagyszerű személyiséget. Ez a pozitív önértékelés alapja.
Az a szülő, aki ismeri gyerekét születésétől fogva, aki valódi figyelemmel kíséri őt, annak biztosan sikerül egy majális-drámára is konstruktív megoldást találni, hogy lehetővé váljon a gyerek önállósulása, de ne evezzen nagyon veszélyes vizekre.
