Fenn ültünk az éppen csak megemelt galérián, mindjárt a néhány falépcsős feljáró melletti biliárdasztal szomszédságában. Jancsi a székén hintázva egyszer csak egészen hátradől, s átnyúl a biliárdasztalra, felkap egy biliárdgolyót, és szó nélkül a zsúfolásig telt kocsma vendégei közé dobja.
A zajongva italozó vendégsereg fel sem ocsúdhat a meglepetéstől, máris nyúl a második, harmadik, negyedik, ötödik golyó után, és dobálja, dobálja azokat is.
Az elefántcsont golyók törnek-zúznak az asztalokon, majd csattanva koppannak a kövezeten.
Egy pillanatra mozdulatlanná merevedik minden a döbbenettől. Aztán hirtelen kitör a pánik. Éktelen lárma, kiabálás.
A következő pillanatban valaki a dákó végével Jancsi arcába csap.
Jancsi lefordul a székről, ömlik a vér a szájából.
Értetlenül meredek rá, beteg az ember, kiabálom kétségbeesetten. Jancsi nem mozdul, azt hiszem, meghalt.
Két pincér felkapja, kiviszik az utcára, leteszik a földre a kocsmaajtó elé.
Hívják a mentőt, a rendőrséget.
Az asztalról lekapott fehér terítővel törölgetem a vért a járdán fekvő Jancsi arcáról a kocsma előtt, mire végre megmozdul. Kitört két foga is. Felül.
– Mi történik? – kérdi, s belém kapaszkodva feláll.
A mentős azt mondja, nem kísérhetem be a kórházba, csak reggel érdeklődhetek. Mindenki mindenkivel kiabál.
A tömeg a mentősöknek és a közben megérkezett rendőröknek magyaráz.
– Menjünk innét inkább, gyorsan, senki se figyel ránk! – suttogja Jancsi.
Sietősen eltopogunk az alig pár méterre lévő sarokig, észrevétlen befordulunk, s gyorsan eltűnünk a leintett taxiban.
Ballada (Hlavathy Károly fotográfiája)
