Újból a lábához dörgölőzött. Hízelgését elviselhetetlennek érezte. Tudod, magyaráztam Antinak, egy félbehajtott újságoldalon elfért az egész állat, talán még egy hónapos sem lehetett. S a háta is, amikor megveregettem, úgy dohogott, akár a papírdob. A szőre..., fogalmam sincs, milyen volt a szőre, mondom, este volt. De, már mondtam, megint nem figyelsz, förmedek rá Antira. Csak unottan rugdosod cipőd orrával a köveket. Jó, enyhültem meg kisvártatva, lehet, hogy nem mondtam, de most mondom: este volt, s a vasútállomás előtt a szemerkélő esőben a 20:50-esi vonatot vártam Szabadkáról.
„Az ilyen macskákat rúgják nagy ívben seggbe. Lefogadom, hogy ez is éppen így járt.” Szorosabban összevonta magán a kabátot. „Megszületett, hogy seggbe rúgják. Mi mást kereshetne itt vasárnap este, ha nem rúgták volna seggbe?”, morfondírozott az állomás téglafalának dőlve. Az épület egyetlen lámpája a helységnévtábla felett hunyorogni kezdett, pattogott, majd kihunyt. „Éhes lehet.”
A szeme tetszett, ahogy a fejét felszegve rám nézett. Sárgás tekintet ült a sötét szemzugban. Olyan sárga, mint a megfakult családi fényképeké. S mintha csak ez idézte volna fel bennem, fordultam Anti felé, eszembe jutott az a délután, amikor belopóztunk a macskaevő házába. Szikrát vetett egy elrúgott kő a sín oldalán, majd a töltés mögött elnyugodott.
A cica többször is megtette az utat a metsző szél elől az eresz alá húzódó és a peronon álldogáló férfi között. Mindig ugyanazon az útvonalon járt: felugrott a betonoszlopokra, átfutott a murvával felszórt sínek között, átbújt a drótkerítés résén, s nekidörgölőzött a lábszárának. Csak a harmadik vagy negyedik visszatérte után hajolt le, hogy a cipőjén doromboló cicát megsimogassa. A háromszor két csengetés elhalt a váróteremben.
„Kicipzározom az utazótáskámat, a leszorított ingek és gatyák kifordulnak, a kenyér csomagolásával csörgök, persze hogy a táska alján van, az almáim szertegurulnak, a gombolyagba gyúrt zoknikkal kergetőznek. Hiába kapok utánuk, már késő. A vonatról emberek ugrálnak le, a fél kezére béna, féloldalasan támolygó férfi után becsapódik az ajtó, s míg én a zoknikat és nadrágokat kergetem, elsuhan a putnicski.”
Csak egy esetlen simogatásra telt tőlem, magyarázom Antinak. Éhségét szánakozásommal tompítanám. „Ettől azért többől élünk!”, villantja rám szemét a macska, s már futja is a megszokott útját a peronon álldogáló felé. „Azok ott a síneken túl, jobbra fenn Bajsa és Lipár, balra Cservenka fényei”, nézek a távolba a macska után.
A férfit mintha egy tömbből faragták volna ki, de az oldalán megcsúszott a véső. A jobb karja élettelenül lógott, s húzta egész testét, a derekát. Mozgása is ilyen darabos volt, ahogy forgolódott, tett néhány kósza lépést. Esőkabátjáról kövér cseppek szóródtak az acélsínekre.
Nem tudom, hányan lehettünk, de végül – a házat hátulról megkerülve, a szomszéd léckerítésén átbújva, a kertből beszökve – mindannyian ugyanabban az időpontban értünk a tornácra.
A macskaevő már öreg volt, a faluba nem is igen járt le, biciklije nejlondarabokkal letakarva a tornác oldalának nekidöntve állt. Az állatok prémjéből ide, a kormányra is jutott. A trapézforma prém szélére megüvegesedett zsírcseppek ültek ki. Odább egy másikról, mely még friss lehetett, s a tető tartógerendájára akasztottak, százezer légy röppent fel, s nyomukban csak fonalnyi vékony kukacok maradtak. A tornácra nyíló ablakon keresztül izzadságszag és doh csapott ki. De a figyelmüket nem is a nyüzsgő, a kukacoktól megelevenedett prémek ejtették rabságba, hanem a tornác előtti diófán himbálódzó test. A macskát spárgával kötötték egy alacsonyabb ágra, a teste ívben megfeszült. Még élt. Szája szegletébe vérrel elvegyült hab ült ki. Ahogy lábaival meredten biztos pontot keresett a levegőben, s ahogy a szél lassan-lassan megforgatta látszott, hogy fejétől a farkáig a gerince mentén vékony vágás szalad. A vörös vonalat csak egy csipesz törte meg a mellső lábai magasságában. Itt a bőr ráncot vetett, s a rózsaszín eres hús ráhajolt az iszamós szőrre. A tornác ajtajának csikorgására elszaladtak.
A sötétben két fehér pont jelent meg, s ahogyan imbolyogva közeledtek, olyan hatást keltettek, mintha tőrt tartanának a sötétségre, s lassan felnyársalnák a síneket, a kirakodó épületét, a rozsdafoltos „S” táblát, a murvát, a megálló szélnek feszült vaskorlátjait, a peronon ácsorgó férfit. A fékek szikrát vetettek, a talpfák pedig hullámozni kezdtek a mozdony terhe alatt. A macska ismét nekiiramodott az útnak a férfi felé.
Azt hiszem, tévedek, szólítom meg ismét Antit. Nem vagyok biztos benne, hogy a tornác ajtaja nyílt meg hirtelen vagy odább, a diófán túl az udvari budi tárult fel. Megtörténhetett, fordultam felé, aki ismét csak a köveket rugdosta egykedvűen, hogy egyik sem, s mi azon a nyári napon végleg beleragadtunk tekintetünkkel a prémek zsíros csillogásába. Nem gyanítom, feleltem Antinak, biztos vagyok abban, hogy a 20:50-es vonatra a macskaevővel együtt vártam.
Egy pillanatra elcsendesült a mozdony morajlása, csak az épületek remegtek továbbra is vele. Az utazó a betondarabokról fellépett a vagon lépcsőjére, utolszor még hátrapillantott, hátha meglátja a macskát. Nem látta. Maga után rántotta a súlyos ajtót.
