Az „istentelenek” és a „zavarosfejűek”, avagy Laták István (1910–1970) munkássága és pályaképe, mint egy elolvasatlan, feltáratlan regény – Hiányjelek egy költői, prózaírói életút értelmezésében
Danilo Kiš (1935–1989) – „a félig montenegrói, félig magyar zsidó származású, utolsó jugoszláv költő, műfordító és prózaíró”, ahogyan Bozsik Péter, az EX Symposion szerkesztője meghatározta őt egy korábbi írásában – egy interjúban beszélt arról, hogy a magyarul Fövenyóra címen megjelent regénye valójában egy elolvasatlan mű. Vagyis: „nepročitana knjiga” – mondta. Azért nevezte elolvasatlan regénynek, mert a mű kritikai értékelése – érzése szerint – nem történt meg, az irodalmi percepció nem mérte fel, nem helyezte sem irodalomelméleti, sem irodalomtörténeti, de még csak ideológiai kontextusában sem a helyére. Hasonlóképp kell fogalmaznunk Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, prózaíró és publicista életrajzával összefüggésben is.
Danilo Kiš jellegzetes felnőttkori arckifejezése
Laták Istváné ugyanis ilyen értelmezésben egy megíratlan életrajz.
Monográfusán, Juhász Gézán kívül gyakorlatilag – méltatói közül sem – senki nem dolgozta fel kellőnek mondható alapossággal életútját, nem adtak róla pályaképet, s Juhász is elsősorban megjelent köteteinek irodalmi elemzésével foglalkozott. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy Latáknak a különböző kiadványokban megjelent rövid életrajzai rendre átveszik – azonos formában, megegyező formulákkal – az egyes megfogalmazásokat, s egyfajta ismétlődésben hozzák újra és újra a korábban, mások által már elősorolt – hol pontos, hol felszínes, hol meg egyszerűen csak félreértelmezett, félreértett, tehát erősen pontosítás után kiáltó – adatokat, azok ellenőrzése, esetleges korrigálása nélkül. Ebből pedig logikusan adódik, hogy nemcsak a szerzőről a köztudatban élő sztereotípiák jönnek elő újra és újra indoklás és elemzés, magyarázatok és kommentárok nélkül, de a hibák, tévedések is sorozatosan ismétlődnek.
Mint már jeleztem, jómagam azzal a felettébb szakmaiatlan hozzáállással kezdtem el a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyaték feltárását, feldolgozását (…és közreadását), hogy az ott fellelt anyag határozza meg a munkamódszeremet – és a munkamenetet is. Annak függvényében döntöm el, hogyan tegyek, illetve, hogyan járjak el, amit a levéltári dobozokban találok. Ez így mérhetetlenül egyszerű és kézenfekvő, s mellesleg egyszerűsíti is a dolgomat. Mindehhez pedig a breviárium formája – mint többnyire egy, esetenként azonban több szerző műveiből összeállított szemelvénygyűjtemény (1.) – tűnt a legpraktikusabbnak, illetve ez adódott mint a legkézenfekvőbb megoldás. Így ugyanis folyamatában haladhatunk, válogathatunk a „szemelvények”, a kötetbe nem sorolt elbeszélések, illetve Laták István kéziratban és jegyzetekben maradt művei között. S egyáltalán nem titkoltan Radics Viktória 2002-ben megjelent, Danilo Kišről készült kiváló kötetét, pályarajzát és breviáriumát (2.) tekintettem egyfajta sajátos előképnek, mintaképnek, amelynek alapján a hagyaték feldolgozásában haladhatok. Ilyen megközelítésben pedig kiváló szamárvezetőnek bizonyult számomra még Majtényi Mihálynak a Laták István harmincesztendei költői jubileumára készült, a Híd című folyóirat 1957-es májusi számában megjelent „Szótlanok megnyíló szája voltam...” című dolgozata is. Vezessék hát most továbbra is ennek a köszöntőnek a sorai feltáró figyelmünket: „A január hatodiki diktatúra ezerkilencszázhuszonkilencben belefojtotta a szót a toll embereibe. Valami erjed, rettegés mindenfelé. A fiatalak sorsa bizonytalan, nem csodálatos hát a költőben az ilyen kép:
…Mig én lógok az ifju bizonytalanság bitófáján
Mint széllel himbált akasztott
Átvette a szót lassan a haladók között egy új költőgeneráció – csupa vajdasági fiú –, s ezek a sorok között odakiáltanak, odamondogatnak a hatalomnak (Addig a Bácsmegyei Napló emigránsai között volt főleg baloldali árnyalat). Laták neve mind sűrűbben feltűnik.
Elég a szélből, a dérből, a télből
A számolatlan sok félebédből.
– – – – – – – – – – – – –
…elkerült már egészen
A szikrányi öröm
Holnap összeszedem
Az örök tél minden átkát
S a december, január
Február urait mind összetöröm!
Ezek a baloldali felzárkózás, a munkanélküliség évei. Latákkal ez a költőgeneráció zsebében érzi – megírva és készen – a korszak mandátumlevelét; csak előre, ez áll rajta. A lapokban, a polgári sajtóban burkolt támadások az »istentelenek« és »zavarosfejűek« ellen. Laták hangja ebben a korszakban:
Szabadon futottál, magadnak futottál s most oldalad
Véresre marja a szolgaság hámja, az istráng.
S azt mondja istened: a dohos, szentelt ostya jobb étel
Mint a medve talpa s a pataki pisztráng.
S azt tanítani a nyakadba ültetett
Pápát, lámát, rabbit, varázslót, szentbotos ispánt.
Juhász Géza és Laták István Fuderer Gyula, a Forum Könyvkiadó kiváló szerkesztőjének társaságában
A kör lassan összezárul. A front felzárkózik, a HID-csoport már őrhelyén áll!” – írta hát Majtényi Mihály a folyóirat 1957-es májusi számában. Danilo Kišsel rokonítja még Laták Istvánt az is, hogy mindketten szegény vasutascsaládban születtek, de összeköti őket Szabadka közege is, amelyben ideig-óráig nevelkedtek. A köztük érezhető különbségek pedig elsősorban életkorukból adódnak: Laták a visszacsatolás idején már fiatalemberként vállalt hivatalt a szabadkai városházán, Kiš ugyanakkor még csak kisgyermek volt, akit hamarosan a magyarországi, Zala megyei Kerkabarabásra, majd pedig a montenegrói Cetinjébe menekítettek a szülők és a rokonok. (A kínálkozó mellékszálakat azonban – legalábbis egyelőre – nem szeretném most megnyitni, sőt, inkább igyekszem mielőbb elvarrni ezeket, hogy ne térítsenek el bennünket eredeti témánktól és célkitűzésünktől…) Annyit tegyünk még hozzá ehhez, hogy ha Danilo Kiš amiatt panaszkodott a fent említett interjúban, hogy a Fövenyóra elolvasatlan regény maradt – akkor mit szólhatna mindehhez Laták?! Akinek lényegében még az életrajza is megíratlan maradt.
Szórványosan előforduló életrajzi adatai között például a leggyakrabban az érettségijét sem említik, s a legtöbb esetben beérik annyival, hogy „Szabadkán kezd középiskolába járni, de félbehagyja” (Gerold), holott épp a visszacsatolás rövid időszakában, 1944-ben mégis elvégezte a középiskolát. Laták életrajzírói rendre csak az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén 1963-ban megszerzett diplomáját említik, a korábban, 1951-ben a Tanárképző Főiskolán megkezdett tanulmányait pedig szem elől tévesztik. Az írónak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában fennmaradt leckekönyvéből láthatjuk, hogy ebben a felsőoktatási intézményben összesen tizenegy lerakott vizsgáját hitelesítették. Ezek közül két esetben Penavin Olga tanárnő, a kiváló folklorista és nyelvész vizsgáztatta az akkor már ismert költőt. Tehát, ahogyan előbb középiskolai tanulmányait is megszakította, majd később mégis befejezte, a későbbiekben ehhez hasonlóan a félbehagyott főiskolai képzése után Laták István végül itt szerzett egyetemi oklevelet.
A költő munkásságáról és életútjáról – ahogyan azt Radics Viktória tette Danilo Kiš esetében – egy átfogó pályakép megrajzolására egyelőre én sem vállalkoztam; erre vélhetően majd csak munkám végeztével leszek kellőképp felkészült. Ehhez azonban, mintegy előtanulmányként, hamarosan egymás mellé állíthatjuk már lassan a Laták Istvánról készült, különböző publikációkban megjelent életrajzi vázlatokat és a saját, hivatalos célra íródott önéletrajzi feljegyzéseit, már csak azért is, hogy ezek összevetéséből, kölcsönös kiegészítésükből – mintegy egymásra hatásukból – összeállíthassunk egy viszonylag korrekt, „ajánlott” változatot.
Monográfiájában, ha nem is konkrétan kimondottan, vagy egyértelműsítve, de Juhász Géza is – aki, s ezt is csak mellesleg jegyzem meg itt, nekem is tanárom volt az újvidéki Művészeti Akadémián – utal a húszas-harmincas években még elkötelezett baloldali beállítottságú költőnek a második világháború utáni, tehát a kiépült, konstituálódott szocialista rendszerben való csalódására/csalódottságára. „Az általánosan elfogadott irodalomtörténeti értékelés úgy szól róla, hogy »költészetének javát két háború közötti termésében kell keresnünk«, s pályájának 1950 körül kezdődő szakasza »válságkorszakát jelenti« (Bori Imre), illetőleg, hogy a felszabadulás utáni új irodalmi és társadalmi körülményeik »átmenetileg bénítólag hatottak rá« (Szeli István). Pályatársa és egyik első háború utáni méltatója, Majtényi Mihály szerint »várostromlóból« egyszerre »várvédővé« lett” – írta Juhász Géza. Megváltoztak hát a körülmények, megváltozott a helyzet. Mai tapasztalatból is nagyon jól felmérhetjük, milyen jelentős különbségek feszülnek kormánypártiság és ellenzékiség között – főleg többpárti választások, vagyis hatalomváltások, átrendeződések alkalmával. Átérezhetjük hát azt is, hogy az éles hangú ellenzékiséghez szokott – az éles hangú ellenzékiségen szocializálódott – Laták is kényelmetlen helyzetbe került, s nem találta a helyét megváltozott társadalmi körülmények közepette. Juhász Géza mindehhez hozzáteszi még: „Tagadhatatlan, hogy a várvédőnek tompább a fegyvere, mint volt a várostromlóé.” (3.)
MÁS ASSZONYA
Nemzedékem tagjai még emlékezhetnek rá – s az utánunk jövők szerencsére már kevésbé –, hogyan csempészték be a pártállami propaganda jegyében gyermekkorunk legszebb népmeséi közé, no meg persze a Grimm-testvérek, illetve Hans Christian Andersen nagyszerű történetei mellé a kis Jožeról szóló elbeszéléseket. Mintha eredendően a példaként említettekkel egyenértékű mesék lennének azok is. S bizony a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben ezeken (is) nevelkedtünk, így nőttünk fel… De meghamisították közmondásainkat, népi adomáinkat is, és olyanokat csempésztek azok közé, amelyek „népfelszabadító háború” hőseit, a partizánkultuszt éltették. De önfeláldozó, a hazát és az antifasizmust mindennél többre tartó hős partizánokról szólt gyermekkori képregényeink egy része is, filmsorozatokat forgattak dicsőítésükre, sőt, akadt köztük olyan is, akikről nemcsak utcákat és tereket, de városokat, településeket neveztek el. Teljes erővel, maximális fordulatszámra kapcsolva működött az agymosás gőzhengere, amelynek a turpissága részben abban is rejlett, hogy a „mindent eltörölni” jegyében a rezsim irányítói mégis évszázados hagyományokkal, évezredes értékrendszerekkel egyenlítették ki magukat. Pedig a titói Jugoszlávia ilyen szempontból – ha csak külsőségeiben is, de – valamelyest enyhébb, lazább, nyitottabb is volt a szovjet tömb rezsimjeinél, a vasfüggöny keleti részére szorult országok napi gyakorlatánál.
S mégis, ebben a partizánkultusztól terhelt társadalomban, ebben a partizánok megfellebbezhetetlen hősiségét ünneplő közegben írta meg a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Laták István a Más asszonya című elbeszélését, amelyben visszájára fordítja a harcosok hőskultuszát, és kigúnyolja viselkedésüket, magatartásukat.
Az alapszituáció ebben a novellában is a megszokott: az elbeszélő én csak külső szemlélő, vonaton utazva hallgatja ki – és adja tovább – utastársai beszélgetését, ami a tulajdonképpeni történet hordozója. A főhős – egykori – partizán, nők után futkosva összebarátkozik egy asszonnyal, aki elhallgatja előle, hogy férjezett. Majd rövid időn belül ott látjuk a férfit egy vicclapba illő jelenetben, amelyben magatartása és viselkedése még egy kültelki bohózathoz is gyenge volna. Laták úgy járatja le főhősét, hogy közben szerencsétlenkedéseinek elbeszélését mindvégig az ő szájába adja, ő maga meséli el, tárja fel kínos esetét. Az in flagranti éjszaka után pedig a „hős” partizán bosszúja is szánalmas és kisszerű. Ha lehetséges, még nálánál, személyiségénél és jelleménél is jelentéktelenebb. Végül pedig a szerző azzal jelzi, hogy ebben az emberben szemernyi tartás, méltóság sincsen, vagyis, hogy ez egy utolsó utáni semmirekellő balfék, hogy gyávaságának, menekülésének megfogalmazását is a saját szájába adja.
Az adott korhoz egyáltalán nem illő témaválasztásával is merésznek mondható Laták Istvánnak ez az elbeszélése. A novella soraiba kódolva pedig megfigyelhetjük azt is, hogy „falaz” magának ügyes megoldásokkal – a korabeli elvárt terminológiák használatával, az egyenruha már-már beteges tiszteletével – a szerző, s úgy adja elő történetét, hogy azt a rendszer éber őrei még lenyeljék, vagyis, hogy közlés esetén le tudja gyömöszölni a torkukon.
Lábjegyzet:
1. Bár a kifejezés „eredendő” szótári formájában és elsődleges értelmében papi zsolozsmáskönyvet is jelent.
2. Radics Viktória: Danilo Kiš – pályarajz és breviarium, Kijárat Kiadó, Budapest, 2002.
3. Juhász Géza: Laták István (monográfia), Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1982.
