Az ismert szólás: akkor várható jó termés, ha a tavaszi vásárban a sárba verik orrukat a koldusok, akár Petronpistával kapcsolatosan is kialakulhatott volna.
Petronpista ugyan, még ha az év legnagyobb részében kéregetésből is tartotta fenn magát, mindig tiltakozott az ellen, hogy ő koldus lenne.
– Tisztességes ember vagyok én, megélek a kétkezi munkámból – mondogatta sokszor csak úgy, minden kérdezés nélkül, szomorkásan maga elé mormolva a szavakat. – Erzsikémet is eltartottam, míg élt szegény, de itt hagyott, hát, ha valaki szeretett még embert, mint ahogy én őt, csak az tudhatja, miért esik jobban azóta a pálinka, mint a kenyér.
S valóban eljárt dolgozni. Házakhoz. Szenet hordott, kertet ásott, trágyázott, fát vágott, gödröt ásott, elvégzett mindent, amit kellett. Amit csak kértek tőle. És szinte ingyen, bagóért. Azaz pálinkáért. Mert általában nem kért mást fizetségül. Csak pálinkát, esetleg kis dohányt még hozzá.
És az emberek éltek is a lehetőséggel. Rendre ki is használták Petronpistát.
Míg élt a felesége, napszámba is eljárt, de a halála után már nem bírt ki egy teljes napot ital nélkül. Amikor pedig pálinkához jutott, rögtön énekelni kezdett, s sűrűn szipogva hozzá szomorú siratódalokat ismételgetett egyre érthetetlenebbül mindaddig, míg elheveredésre nem késztette az ital.
Ezért is szerette Petronpista oly nagyon a vásárokat, ahol egy-egy nagyobb üzletkötés után, az áldomás ivásakor, a gazdák a mindenütt ott settenkedő örökös pénzteleneket és a koldusokat is megvendégelték a sátoros lacikonyhákban, akik aztán ilyenkor általában le is részegedtek rendesen. Némelyek estek-keltek, és ha a vásárt az aranyat érő májusi zápor épp megáztatta, bizony sáros lett még az arcuk is.
Petronpistáé mindenképpen. Aki csak azt viselte el ennél is nehezebben, ha az italt megköszönő áldásmondása közben a sátorban elhallgattak a zenészek.
