A mindent jobban tudók világában élünk. Nem tudom, világjelenségről van-e szó, de abban biztos vagyok, hogy itt, Kelet-Közép-Európában, a posztkommunista országokban így van. Merthogy megtapasztaltam/megtapasztalom. Majd mindennap megtapasztalhatom/megtapasztalhatjuk. Végül is az elmúlt évtizedek erre tanították az itt élő embereket.
Aki teheti, kinyilatkoztatja a parancsértékű, egyedül üdvözítő gondolatokat, holott egyedül üdvözítő gondolatok nincsenek az Isten megálmodta és teremtette, állandó mozgásban lévő univerzumban, melynek mi egy atomnál is kisebb részei vagyunk, amiről, mint már írtam volt, meggyőződhetünk a Hubble űrteleszkóp közvetítette világmindenség perspektívája révén.
Nem volna olyan nagy baj ezekkel a múlt nevelte mindent tudókkal, ha fellépésük nem azzal járna, hogy az elvárások szintjén minden kétséget kizáróan és minden más lehetőséget kiiktatva nem telepednének rá autoritatív módon a másképpen gondolkodók törekvéseire, ellehetetlenítve bármilyen más cselekvési opciót.
Tévedhetetlen emberek pedig nincsenek. A magyar nyelv kifejező erejű, csodálatos gazdagságának köszönhetően még csak nem is kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy ráébredjünk, mi mindent jelent pl. tévedés szavunk. Nemcsak tévhitről van szó, hanem káprázatról, illúzióról. Hogyan lehet tehát tévedhetetlen az ember, amikor az érzékcsalódás sok esetben mozgatórugója és velejárója tetteinknek, s ha valaki nincs ennek tudatában, hát bizony az önámítás, az önáltatás állapotából kiindulva – tehát eleve hamis pozícióból – határozza meg önmagát és helyét a világban.
Ha ma úgy éljük meg valóságunkat, hogy egy abszurd világban élünk, melyben az értelmetlenség, a hiábavalóság érzése dominál, nem tévedünk, mert valóban ilyen körülmények között éldegélünk. Nem véletlenül mondom azt, hogy éldegélünk. Mert mindaddig, amíg tudatosság híján realizálódik a létezésünk, nem mondhatjuk el magunkról, hogy valóban élünk. Legalábbis úgy nem, ahogyan annak esélyét a teremtésben megkaptuk. A tudatos életben nincs helye az egyedül üdvözítő gondolatok irányította magatartásformáknak. Nincs helye a mások felett gyakorolt hatalomnak, nincs helye a mások megfélemlítésének és félelemben tartásának, a majd én megmondom, mit kell tenni viszonylatában. Az ismert történelem folyamataiban visszatérő jelenség az önhittségbe, önimádatba bukottak csúfos véget ért életútja. Kis mikrovilágunk irányításában gyakran elfeledkezünk a múlt
nyújtotta tanulságok megszívleléséről. Ugyanis a világegyetemet, melynek része vagyunk, a rend és nem a káosz irányítja, a rend, melyben az egymásmellettiség és nem az alárendeltség működteti sikeresen a létezés megszámlálhatatlan, milliárdnyi megnyilvánulási formáit. És minden szabad akarattal is rendelkező valóság innen indul és ide fog visszatérni, de közülük csak az, amely a rendezettség állapotát megtartja. Többek között ezért csodálatos az univerzumkutatók tevékenysége. Mert rádöbbenthet bennünket valódi helyzetünkre a világmindenségben. Ennek felismeréséhez nyilvánvalóan csendre, a zsibongó mindenség csábításaitól való visszavonulásra van szükség. Lélektisztításra van szükség. Jézus megmondta: vonulj be a te belső házadba. A parapszichológia is azt sugallja: mindennap, akárcsak fél órára is, de kapcsold ki a külvilágot, s magadra figyelj. A bensődben lakozó, katarzist ismerő lelkiismereted, vagy ahogyan Hamvas Béla fogalmazta: mikrotheoszi lényeged után kutass, azzal folytass párbeszédet, az majd eligazít abban, mit kell tenned. Hogyan kell magad megvédeni attól a rengeteg virtuális létezést kínáló, megkísértéstől terhes kihívástól, aminek forrása többek között a gyűlölet irányította, mások megnyomorításán élősködő magatartásforma, minek letéteményesei az egyedül üdvözítőség jogát csak önmaguk számára sajátították/sajátítják ki.
A magukat tévedhetetleneknek kinyilvánítók minden korban megtalálhatók. Ezt bizonyítják a múlt történései is szerte a világon: azok, amelyekből nem tanultunk. Nem a kinyilvánított erős akarattal van a baj, hanem azzal, amikor elhalványul, ebek harmincadjára kerül emberarcúsága. Amikor elveszejti felelősségtudatát, s önmagában, nem pedig a reá bízott közösségben gondolkodik. Amikor Isten helyébe lépve belekontárkodik a világegyetem alapvető elrendezettségébe, még akkor is, ha csak egy kis mikrokozmoszról van szó. Esetünkben erről a csöppnyi kék bolygóról. Esetleg annak is csupán egy parányi szegletéről.
Kételkedéshiányos emberek irányította világban élünk. Nem éljük, csak mondjuk, meg mint a tudatlanok, néha hisszük is, hogy éljük a keresztényi hit embermegváltó lehetőség adta mivoltát. Valójában pedig megfeledkeztünk a jézusi üzenet majd mindegyikéről. Arról is pl., ami így szól: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél; boldogok a kik nem látnak és hisznek” (Jn.21:29).
Tévedni tehát emberi dolog, mint ahogyan a kételkedés is az. Enélkül nem tudjuk alázattal szolgálni mindannyiunk épülését, megújulásra való törekvését, emberi mivoltunk tökéletesedését, holott mindez pedig földi megtestesülésünk egyik ősoka.
