Erőszakszervezetnek számít-e a hit tisztaságának megóvására létrehozott és évszázadokon át tevékeny, sőt, más formában, más néven, más eszközökkel és más célokkal ma is működő inkvizíció? Ha a közmegállapodás nyomán elfogadott meghatározás alapján az állam által fenntartott, az állam biztonságát a külső és belső fenyegetésektől védelmező fegyveres testületként tételezzük az erőszakszervezet mibenlétét, akkor mindenképpen.
Igaz, hogy az inkvizíció intézménye nem a vatikáni államot, hanem a római katolikus egyházban megtestesülő államot védelmezte. Tény, hogy nem földrajzi határok védelmére hozták létre, de az egyház biztonságára ügyelt az eretnekek felderítésével, akik között egyaránt volt külső (más vallást követő) és belső (másként gondolkodó) „ellenség”. Igaz, hogy nem volt fegyveres testület, de pl. Torquemada főinkvizítor, akinek neve összeforrt az inkvizíció fogalmával, hiszen hivatalában 97.321 embert ítélt el, köztük több ezret máglyahalálra, kétszázötven fős testőrség kíséretében járt-kelt. Tény, hogy a szervezet nem a világi uralkodók hatalmát volt hivatott védelmezni, azonban a fegyvertelen inkvizítorok által elrendelt tortúrát és kivégzést a világi hatóság vitte végbe, Spanyolországban és Portugáliában pedig az inkvizíció közvetlenül az uralkodóháznak volt alárendelve, ami folytán aligha beszélhetünk az egyházi és a világ hatalom elkülönüléséről. Noha tény, hogy a római vagy pápai inkvizíció mintegy 250 évvel megelőzte a spanyol inkvizíció létrejöttét, és soha nem tartozott felelősséggel a világi hatalomnak. Mint ahogy az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az inkvizíció semmiképpen se egyenlíthető ki az egyház egészével, amely sokkal emberségesebb arcát is felmutatta felvilágosultabb szerzetesrendjei által, szemben az elvakult és brutális, tudatlan és szadista elvek által működtetett hivatalával. Csakhogy ez a hivatal is az egyháztörténet részét képezi, nem hunyhatunk felette lovagiasan szemet, nem hallgathatjuk el szemérmesen, és nem feledhetjük el áldozatait. Részben ezért is íródott a Michael Baigent–Richard Leigh szerzőpáros Az inkvizíció című egyháztörténeti tanulmánya, részben pedig azért, hogy a huszonegyedik századra előremutatva elemezzék a szerzők a római katolikus egyház tevékenységét, magatartását, alakulásának vélhető irányait.
Az eretnekség kigyomlálásával IX. Gergely pápa bízta meg a dominikánus testvéreket, ő alapította meg az állandó ítélőszéket, vagyis az inkvizíciót, amelynek a pápai bulla szerint a papság körében kellett kifejteni tevékenységét. Ezzel szemben az eretneküldözés kiterjedt a katharokra, a bogumilokra, a boszniai patarénusokra, a dualistákra, a valdensekre, a Szabad Szellem Testvériségére, a huszitákra, a luteránusokra, a templomosokra, s majdnem a ferences testvérekre is, a zsidókra, s végül bárkire, akinek a vagyonára szemet vetett az egyház. Az inkvizíció képmutató módon a kínvallatás áldozatát tette felelőssé azért, ha a tortúra során vére hullik, valamelyik testrésze csonkolódik, vagy a vádlott elhalálozik. A gyanúsított vagyonát még a pere kezdete előtt elkobozták, s akit megvádoltak, rendszerint máglyán végezte, vagy haláláig börtönben sínylődött. Azok úszhatták meg kisebb büntetéssel, akik önként adták fel magukat, de beismerő vallomásuk nem volt elegendő a penitencia csökkentéséhez, meg kellett nevezniük másokat, akikkel együtt követték el az eretnekség bűnét. Így voltaképpen bárki bárkit följelenthetett, szomszédját, adósát, üzleti riválisát, haragosát, s tette is a félelembe kergetett nép szorgalommal – az inkvizíció megteremtette a félelem kultuszát, amit a későbbiekben minden parancsuralmi rendszer előszeretettel iktatott besúgóhálózatai szervezésének módszertanába.
Miként a bevezetőben jeleztem, az inkvizíció történetét kutató szerzőpáros rámutat, hogy az inkvizícióként elhíresült Szent Hivatal voltaképpen soha nem szűnt meg, 1965-ben vetette el az évszázadokon a rettegés, vér, máglya és uszítás szinonimájaként hangzó nevét, és Hittani Kongregáció elnevezéssel és új prefektussal, a jugoszláv Franjo Šeper bíboros irányításával folytatta munkáját 1968–1981 között. A szerzők szerint a Hittani Kongregáció a nyilvánosság előtt a hit tisztaságának védelmét vallja feladatául, valódi célja viszont a pápaság hatalmának védelmezése és az ellenkezők elnémítása. „Ténylegesen ez a szervezet a Vatikán legerősebb hatalma; hivatalos feje maga a pápa” – írják a szerzők. Tegyük akkor már hozzá, hogy pápává választása előtt 1982 januárjától az a Joseph Ratzinger bíboros volt a Kongregáció prefektusa, aki 2005-től (ezt az évszámot tévesen jelzi a kötet szerkesztője) XVI. Benedekként ül a pápai trónuson. Dogmatikus tevékenységének részletezésére itt nem térhetünk ki, de azt illene még elmondani, hogy a hit mellé követelt hierarchikus szerkezetű szervezet oltalmazásának állhatatos munkája során a Kongregáció engedményekre is kényszerült. Maga II. János Pál pápa jelentette ki 1997 karácsonya előtt, hogy kérésére csillagászok kutatnak a világűrben „Isten ujjlenyomatai” után. A Vatikán vizsgálja, hogy milyen következményekkel járhat az esetleges kapcsolatteremtés a földön kívüli fajokkal, saját obszervatóriumot működtet jezsuita személyzettel, aminek egyebek közt feladata annak kifürkészése, hogy „Jézus kereszthalála az idegen fajokat is megváltotta-e az eredendő bűntől?” A projektet vezető atya az inkvizíciót idéző pimasz arroganciával ki is jelentette, hogy „Ha civilizációkra lelünk más bolygókon, és ha megvalósítható velük a kommunikáció, akkor misszionáriusokat fogunk küldeni a megmentésükre.”
Végül lássuk, milyen lehetséges jövőképet vetít előre az inkvizícióról értekező szerzőpáros a római katolikus egyházról: „A legrosszabb esetben az egyház – mint ahogyan múltja során már nemegyszer tette – világi diktátori rendszerhez hasonlóan erőszakossá, hatalmassá, elnyomóvá, kártékonnyá és szörnyűségessé válhat. A legjobb esetben vigasztalást, menedéket nyújthat, tanácsot adhat, támogatást, könyörületességet, megértést tanúsíthat és utakat mutathat – ezek közül nem feltétlenül mind ’vallásos’ út –‚ amelyek a szentség megértéséhez vezetnek. De a modern világba tartozó bármely, ehhez hasonló intézmény esetében az igazság és még inkább a ’megváltás’ kizárólagos uralásának követelése olyan arrogancia, amely csak Lucifer bűnével ér fel, aki a hagyomány szerint letaszíttatott a mennyekből…” – írják közös könyvükben Michael Baigent történész és Richard Leigh regényíró, akik egyebek mellett éveken át kutatták Jézus vérvonalát, a templomosok történetét, valamint más egyháztörténeti témákat.
