„Apám könyvet akart írni ’56-ról. Feljegyzései több száz oldalra rúgnak. Hogy miért nem írta meg? Mert nem volt »igazi« író. Nem akart a fióknak írni. Gimnazista kölyök voltam, egy nyári éjen hosszan beszélgettünk, amikor azt mondta: »Nekem az írás pótlék. Politikus lettem volna. Ha nem ez a világ van.« Íróként is úgy működött, mint egy politikus. Azt vallotta, hogy el kell menni a határokig, mert az írás akkor használ, ha megjelenik. Az öngyilkos bátorság együttérzést igen, tiszteletet nem ébresztett benne. Csináld úgy, hogy el kelljen fogadniuk, hogy le kelljen nyelniük. Mondj ki annyit, amennyit még lenyelnek. De csak addig tégy így, amíg meg vagy győződve róla, hogy az eredmény összességében előrevisz. Ezért nem nyúlt ’56-hoz. »Ehhez nem lehet tisztességesen hozzányúlni – mondta. – Annyira rettegnek tőle.«”– írta nemrég a Magyar Hírlap hétvégi mellékletében, a Hullámtérben Száraz Miklós György, Száraz György (1930–1987) Kossuth- és József Attila-díjas budapesti író fia, az édesapja naplóit feldolgozó sorozatában (Apám és a forradalmak, Magyar Hírlap, 2012. március 17.).
Laták István portréfotója a Matica srpska lexikonjában 1962-ből
Ha belelapozunk Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, műfordító és prózaíró 7087/51 számon, 1951. október 10-én kiállított főiskolai leckekönyvébe – amely a szerzőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, az anyag első dobozában lelhető fel–, láthatjuk, hogy a tanárai között volt többek között Penavin Olga (1916-2001), a kiváló nyelvész és néprajzos szakember, egyetemi oktató is, akinél magyar nyelvtörténetből nyolcasra vizsg ázott.
A beírás dátuma azonban az annak hitelesítését jelentő pecsétnyomat miatt, sajnos, olvashatatlan az indexben. Ugyancsak Laták Istvánnak ebben a dokumentumában jegyezték fel másik vizsgáját Penavin Olga tanárnőnél, ezúttal magyar nyelvből, de a dátum ezúttal is pecsétnyomatos, az időpontja tehát ennek is kivehetetlen. A költő és prózaíró tanárai voltak még a pedagógiai főiskolán (vagyis hivatalos nevén: Tanárképző Főiskola; Viša pedagoška škola u Novom Sadu): Boškov Milena, Szabó György, Veselinov Ivanka, Adamović Petar, Jovanović Ivanka, Makarić Radomir, Pavlov Mijalo és Boškov Živojin. Szemesztereit pedig a következő tantárgyakból hitelesítették: Uvod u lingvistiku (Bevezetés a lingvisztikába), Gramatika savremenog jezika (Modern nyelvészet), Mađarska književnost (Magyar irodalom), Savremeni srpski jezik (Modern szerb nyelv), Pregled jugoslovenske književnosti (A jugoszláv irodalom áttekintése), Teorija književnosti (Irodalomelmélet), Pedagogija (Pedagógia), Istorija jugoslovenske književnosti (Jugoszláv irodalomtörténet) első és második rész, Istorija mađarske književnosti (Magyar irodalomtörténet), Istorija mađarskog jezika (Magyar nyelvtörténet), Gramatika savremenog mađarskog jezika (Modern magyar nyelvtan) és Metodika. A Tanárképző Főiskolát azonban Laták István nem fejezte be, egyetemi oklevelet majd csak egy bő évtizeddel később, 1963-ban, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett, ugyanabban az esztendőben, mint – hogy csak néhány nevet említsünk – Szloboda János, Gerold László, Bányai János, Utasi Csaba, Mirnics Zsuzsanna, Gion Nándor, Draxler Zsuzsanna és még sokan mások. Laták István tehát a Magyar Tanszék első nemzedékének tagjaként végzett, s érdekességként – sajátságos életrajzi adalékként – említhetjük, hogy András fiával együtt iratkozott be az egyetemre. „Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke 1959. október 21-én Sinkó Ervin székfoglaló előadásával kezdte meg működését. A vajdasági magyarság művelődéstörténetének fontos dátuma ez, mert tudományos életünk ettől kezdődően intézményes és egyetemi szintű. [...] A tanszék megalakítása előtt az újvidéki Tanárképző Főiskola képzett magyar nyelven oktató általános iskolai előadókat” – írta a fél évszázaddal később, az intézmény jubileumára készült alkalmi kiadványban Láncz Irén tanszékvezető. Ugyanez a kiadvány közli a fényképet is, amelyiken Laták István – fia, s egyben évfolyamtársa, Laták András mellett ülve – Sinkó Ervin székfoglaló beszédét hallgatja.
Laták István fényképe az 1918-as személyazonossági igazolójegyének előlapján
Négy évvel a főiskolai leckekönyvének keltezése előtt, 1947. október 27-én állították ki Laták István nevére a szabadkai magyar népszínház hivatali igazolványát (Vojvođansko Mađarsko Narodno Pozorište – Službena legitimacija), az igazgató olvashatatlan cirill betűs aláírásával, amelyből, sajnos, utóbb a költő fényképét kitépték, a levéltári anyagban ez ma már nem található meg (vélhetően az író fia, Laták András, már így, megcsonkítva adta át megőrzésre ezt a dokumentumot 1971-ben, s nem ismert, hogy a portréfotót ki távolította el a hivatali igazolványból).
A levéltári anyag második dobozában fellelt novellakéziratok, kötetbe nem sorolt elbeszélések itt található sorrendje a következő: Lesekedés, Vicinálison, este, Végzetes pillanat, A vagonajtó kilincse, Más asszonya, A hibavadász álma, Az ajándék-gyermek, Gyászoló asszony. Ezekről szólva már említettem, hogy egyelőre nem tisztázott, hogy a szerző kezdte-e el kötetbe szerkeszteni írásait (s jeleztem azt is, hogy versei között megtaláltam ilyen félbemaradt, töredékes, befejezetlen munkáját is…), vagy már levéltári anyagként Dobos János és Keresztényi Márta, a hagyaték két gondozója rendszerezte ebbe a sorrendbe. Érdekes megfigyelni azonban a kéziratokban – csak egy kézenfekvő példát kiragadva a Végzetes pillanat című elbeszélés írógépes változatából –, hogy Laták István következetes nyelvérzéke azt diktálta, hogy elsődlegesen a villanyrezsó szavunkat ebben a ma használt formában írja le, majd a már elkészült, mintegy véglegesített, letisztázott változatban kézzel javította, „pontosította” helyesírását a korabeli szabályok szerint elvárt villanyresóra.
Személyazonossági igazolójegye 1918-ból
Az elbeszélések közreadásánál most kissé – távolról sem jelentős mértékben – eltértem a hagyatékban fellelt sorrendtől, részben az írásokon végigvonuló tematikai „állandók”, egységek és jellegzetességek miatt is, másfelől pedig annak érdekében, hogy egyfajta fokozatosságot vigyek ezek felépítésébe, kibontakozásba. Hiszen felettébb érdekes például Laták Istvánnak a magánéleti, intim témákhoz való nyílt, a kor közízlésének meglehetős tartózkodására egyáltalán nem jellemző viszonyulása, amit a Végzetes pillanat című elbeszélésének nyitójelenete is érzékletesen szemléltet. Ugyanennek kiváló időskori példája az Öreg szerelmes című verse, amelyik nyomtatásban a szerző életében nem jelent meg, s írógépes változatot sem találtam belőle a hagyatékban, csakis letisztázott, kézzel írott változata létezett, az pedig a nyilvánosság számára mindeddig nem volt hozzáférhető. A Gyászoló asszony egyfajta ellenpontozása volt mindennek, hiszen olyan témát érint, amelyben merészségként értékelhető nyitottságra tulajdonképpen nincs is szüksége a szerzőnek, a szeretetlenül elmúlt, megkeseredett élet, de tulajdonképpen – a korabeli viszonyok közepette – a női nemi kiszolgáltatottság tömör, lényegre törő, frappáns összegzése. Az elbeszélés fókuszában mindössze egyetlen, markánsan megjelenített idős asszony áll, mellékszereplői – akik részben már eltűntek a főhősnő látóköréből, s néhányan meg is haltak – mégis érdekesebbek, izgalmasabb életet élnek, mint a központi figura. Ezekre csatlakozik rá most a Vicinálison, este című elbeszélés, amelyben az elbeszélő én csupán egy statikus megfigyelő, aki nem vesz részt a cselekményben, ő csak hallott, kihallgatott valamit, elcsent egy beszélgetést, egy-egy beszélgetésfoszlányt, és azt továbbadja. Mintha a vonatfülkében ülő harmadik (negyedik-ötödik-hatodik…) utasként figyelné meg véletlenszerű útitársait és ad róluk, dialógusukról, viselkedésükről részletekbe menő leírást. A sorban tovább következő elbeszélésekben pedig olyan témákat dolgoz fel, amelyek nemcsak a szerzőről a köztudatban kialakult sztereotípiákat cáfolják, de egészen más megvilágításba helyezik írói magatartását is. Igaza lehet ugyanis Bori Imrének, amikor úgy fogalmaz: „A háború utáni Híd első öt évében elsősorban ideológiai folyóirat volt, és csak 1959-ben fogalmazódott meg az a követelmény, hogy a folyóiratnak elsősorban irodalmi jellegűvé kell válnia. Ezt a folyamatot tükrözték az egymást követő szerkesztőváltások is: Steinfeld Sándort 1948-ban Olajos Mihály váltotta fel, 1950-ben Ernyes György, majd Majtényi Mihály lesz a szerkesztő, s így az ő vezetésével vált a Híd irodalmi folyóirattá, amikor bátrabban tekintett ki a művészetek más területeire, mindenütt lehetővé téve az esztétikai szempontok érvényre juttatását is. […] Lőrinc Péter és Laták István válságos éveiket élték, Debreczeni József ellenben akkoriban lesz a folyóirat szívesen látott munkatársa. Sinkó Ervin munkássága is akkor terebélyesedik ki a Híd hasábjain: a nevezetesen Egy regény regénye is a folyóiratban jelenik meg folytatásokban.”
Bori Imre tehát Laták István alkotói válságának nevezi a múlt század ötvenes éveitől számított időszakot, magam azonban – az anyag ismeretében – inkább hajlok arra, hogy a kiábrándulás esztendeinek mondjam ezt a korszakot a költő pályafutásában. Nemcsak kettejük – mint Laták levelezéséből egyértelműen kiderül – irodalomszemléleti-elméleti vitái és nézeteltérései miatt, illetve az ebből eredő szembekerülésük okán, hanem elsősorban azért, mert ebben az időszakban keletkeztek a novellista olyan témákat feldolgozó elbeszélései is, amelyek témafelvetése az adott korban már a rendszerben és annak eszméiben való csalódottságot képviselik. Olyan témákat „beszél ki” ugyanis, amelyek a rezsim és a kor tabui voltak, s még Laták István halála után is évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy ezekről az eseményekről nyíltan beszélni lehessen; az elhallgatott, elhallgattatott, elnémított köztudatban és sok-sok famíliában a családi emlékezetben – a kollektív amnézia cáfolataként – azonban továbbra is ott éltek, és a szerzőnek minderről lehettek is saját élményei.
Nagyjából ekkorra tehető, hogy a húszas-harmincas évek elkötelezett baloldali aktivistája kiábrándult a titói Jugoszlávia rendszeréből, az államszocializmusból. Mi mással is lenne magyarázható, hogy ekkoriban keletkezett elbeszéléseiben – s ne feledjük: a partizánkultuszra épülő társadalmi berendezkedésben – kigúnyolja a központilag működtetett propagandagépezet által dicsőített harcosokat. A Más asszonya című novellájában lényegében vicclapba illő jelenetben ábrázolja a „hős partizánt”, egy szánalmas bohózati figuraként, aki a saját lélegzetétől is rettegve lapul és remeg az ágy alatt, amikor hazaérkezik alkalmi kedvesének férje, tehát egy vígjátéki alakká töpöríti főszereplőjét. Majd pedig a „bátor harcos” a felszarvazott férj bosszújától tartva („Meg is verhetne talán” – mondja egy helyen...) gyáván menekülve egészen az ország másik végébe, legtávolabbi csücskébe kéreti át magát hivatalában. S a „legmesszebb” talán mégis Az ajándék-gyermek című elbeszélésében megy el, amikor olyan témáról ír, amelyről később majd csak a nyolcvanas évek végén jelentek meg az első cikkek a lapokban, és irodalmi feldolgozást is lényegében csak akkor kaphattak igazán: a második világháború végén Vajdaságba bevonuló szovjet katonák, s velük együtt a délszláv partizánok is, helyi, fiatal magyar nőket erőszakoltak meg. Mindezek nem tartoztak az ötvenes-hatvanas évek népszerű szépirodalmi témái közé.
Nem úgy kell ezt elképzelnünk – mint majd látni is fogjuk –, hogy a szerző hűbelebalázs módjára „fejjel menne a falnak”, vagyis éles publicisztikai vagy szónoki eszközökkel fordulna szembe a hatalommal. Nem. Ellenben az irodalom finom eszközeivel, elbeszéléseibe szőve dolgoz fel olyan témákat, amelyekről az adott korban másképp vélhetően nem is lehetett volna megszólalni a nyilvánosság előtt. S lényegében ezért is érdekes számomra a szerzőnek a fent említett Száraz Györggyel való rokonítása, hiszen ők ketten kor- és pályatársak voltak, még ha más-más közegben, más országokban éltek is, más államhatárok között és részben eltérő, alapvetően azonban mégis azonos alapú, megegyező ideológiai gyökerű társadalmakban. (Sőt, ahhoz, hogy magatartásmintáik találkozzanak, még politikai meggyőződésüknek sem kell találkoznia...) Nem kell hát öngyilkos bátorságot sem elvárnunk tőlük, sem feltételeznünk róluk. „Csináld úgy, hogy el kelljen fogadniuk, hogy le kelljen nyelniük.” Annyit mondtak ki, amennyit a kor ideológiai felépítményeivel még le lehetett nyeletni. Azt pedig, hogy egészen pontosan meddig voltak meggyőződve arról, hogy az eredmény összességében előrevisz, mai szemmel nézve nagyon nehéz és hálátlan feladat lenne megítélnünk, meghatároznunk. De akárhogy is legyen, ezt nyugodt lélekkel nevezhetjük egyszerre alkotói válságnak, illetve kiábrándulásnak is. Mert a kettő esetünkben teljességgel összefügg.
VICINÁLISON, ESTE
Az udvarló legnagyobb gazdagsága az évi szabadsága. Lényegében egy szép szavakkal, bőbeszédű társalgással sikertelenül alkalmi kapcsolatra csábító férfi története ez az elbeszélés, aki egy helyi járaton – régies kifejezéssel: vicinálison – szemeli ki magának „áldozatát”. Tehát már az alapszituációban találkozik két, Laták István novellisztikájára oly jellemző elem, az utazás és a szexualitás leplezetlen megjelenítése. A kaland azonban, amit esetleg leplezni lehetne (vagy kellene...) ezúttal elmarad, a főhősnőnek, Jelenának tetszik, imponál ugyan az udvarlás, mégsem csábul el. Teljesen. Habár kacérkodik az alfahímmel ő is serényen. Hiszen képzelhetjük: lesz még folytatásuk az itt történteknek, régről ismerik egymást, találkozhatnak még főhőseink. Talán épp ugyanezen a vicinálison.
Érdekes megfigyelnünk, hogy Laták István szláv keresztnevet ad egyetlen nevesített szereplőjének. Az udvarló férfiról pedig annyit mond, hogy „hegyvidéki lágy kiejtéssel” beszél, talán bosnyáknak vagy montenegróinak vélhetjük. A szerző nagyszerű megfigyelőként, alapos részletességgel írja le viselkedésüket, mozgásukat, gesztusaikat, s ad róluk részletes jellemrajzot. Egy-egy mozdulatban, a viselkedésmintákban kis világképeket rajzol, amelyek tükrözik az „otthonról hozott” értékrendet is, s a szereplők hangulatának változásait ügyesen használja dramaturgiai elmeként: például az udvarló hevesen láncdohányzik, amíg van remény a nő elcsábítására, majd már hosszasan rá sem gyújt, amikor egyedül kénytelen továbbutazni. Az elbeszélő én pedig közömbös, mint végül a vonat zakatolása, ő csak megfigyel és feljegyez, tehát nem kommentál, és nem sulykol olvasójára didaktikus véleményt.
