A Lélegzethinta tárgyak számbavétele. Olyan, mintha egy idegen táskájában kutakodnánk, s a talált holmikból, a kölnivízből, a borotvapamacsból, a ripsz alsónadrág szabásából, a kötött ujjas posztómellényből próbálnánk kiolvasni viselője jellemét. Leo Auberget 17 évesen deportálják a „gyűszűnyi” erdélyi szász kisvárosból Oroszországba. Szól a munkatábort megelőző életéről, a város parkjában tett éjjeli felfedezéseiről, amikor román férfiaknak adott titkos találkát, és félelmeiről: „féltem az államtól és a családtól. A kettős zuhanástól, hogy az állam bezár mint bűnözőt, a család pedig kizár mint szégyenét.” Félelmes titkai attól is terhesebbek, hogy a fecske, cérna, fenyő, gyöngy, nyúl álnevek viselőivel folytatott homoszexuális viszonyért öt év börtön jár fajgyalázás címén. Az öt év rabságot azonban a lebukás nélkül is neki tartogatta a sors. Körülbelül ugyanazon időben, amikor Kertész Imre Köves Gyurija hazatér Buchenwaldból, őt tehervonatra terelik, elszállítják keletre. Fordított történetek, hasonló tanulságokkal.
Herta Müller az írótárs, Oskar Pastior négy füzetet kitöltő visszaemlékezéseiből írja meg a regényt. Eredetileg (a neves Büchner Preis irodalmi díjjal kitüntetett) Pastiorral együtt készült nekikönyökölni a műnek, de írótárs 2006-os halála után maga maradt a munkával. Jelentős kérdés, hogy Pastior mit és hogyan fogalmazott meg az életéről, s hogy a regényhez mit adott hozzá Herta Müller. Iris Radisch a Die Zeitban megjelent kritikájában (Giccs vagy világirodalom?) élesen bírálja az írónő stílusát. Radish szerint „erőltetett költői fogások és 19. századi hasonlatok hálózzák be a regényt”, melyben „a képzelet dimenziója felülírja a közvetlen tapasztalatot, hamis mű, egyéni kreáció, olyan, mintha valaki egy számmal nagyobb ruhát hordana”. Meglehet, Nádori Lídiának, a könyv fordítójának tudható be, hogy keresettséget és hamisságot (de ezt se hallgassuk el: a német grammatikától olykor csikorgó átültetésben) nem éreztem a Lélegzethintában. Viszont amit Szolzsenyicin egy napba belesűrített, attól Leo Auberg öt éve sem tudott többet mondani.
Igaz, a történetmesélés módja elüt a többi lágerregényétől, ahogyan erre a könyv utószavát jegyző Dragomán György is felhívta a figyelmet: „eleje és vége még talán van, hiszen van odaút és visszatérés, de az ott töltött idő már másként formálódik, nem napról napra, hanem inkább tárgyról tárgyra...” Laboda, melyet a tavaszi hónapokban az éhségangyal távol tartására rágnak a foglyok, nyáron már fás, rághatatlan, de akkor is rágják. Éhségangyal, amely az egy lapátemelés = egy gramm kenyér könyörtelen matematikáját megbontja, mindenhol jelen van, tíz rubellel sem lehet elcsitítani. Tíz rubel, melyen málnaszörpöt lehet venni a közeli városban, ahová legtöbbször csak koldulni járnak, vagy a szívlapátolás idején, s amelyen csak keserűséget lehet venni, mert a falat még le sem ér a torkon, már jön is fel. A szívlapátolás, mely elvonja a figyelmet az éhségről, a többféle unalomról, a cementről, a vigyázó Katiról, a kőszénpálinkáról, s amely könnyedséget ad, mintha az ember felfüggeszkedett volna az égre. S a fogalmak rakódnak ránk, halmozódnak és szorítanak. Bádogcsók, krumpliember, a salak, a szén, a sárga homok, a cement. Megannyi tárgy, melybe bele lehet kapaszkodni a visszaemlékezés során, de amelyeknek terhétől soha nem lehet szabadulni. S e kettősségben folytatja megszakadt életét Leo Auberg, visszatérve szülővárosába, majd később kiszabadulva Németországba. Füzeteket vásárol, írni kezd. „Azt már tudom, hogy az én kincseimen az áll: ITT MARADTAM. A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem. Hazatérésem óta már nem ez áll a kincseimen, ITT VAGYOK, de nem is az, hogy ITT VOLTAM. Az én kincseimen ez áll: INNEN NEM TUDOK KIJUTNI.”
A táska birtokba veszi a tulajdonosát.
