Nagy fordulat következett be a titói Jugoszlávia irányításában a hetvenes évek elején. Lecserélték a vezetők tetemes hányadát, s helyükbe újakat raktak. Valójában visszahozták a régieket, néhány, idejében melléjük állótól eltekintve.
Azon a napon, amikor a mi, magyar nagyvadunkat, nevezetesen Sóti Pált le kellett vadásznunk, esett az eső. Szavics György Magyar Szó-béli kartársunk is esőköpenyben érkezett a nevezetes pártülésre. Mindenkinek ott kellett lennie, hirdették előre, névsorolvasást is fognak tartani. Sóti sorsának beteljesítésével minket bíztak meg, a Forum pártszervezetének tagjait. Más vezetőket, akiket személyesen Tito parancsára kellett hasonló sorsra juttatni, nyilván más, könnyen kezelhető szervezetekkel intéztettek el. A tisztogatás a hetvenes évek elején kezdődött, amikor elsősorban Szerbiában, Horvátországban és a Vajdaságban új szelek kezdték volna nyögetni az őskommunista fákat. Följöttek a fiatalok, beleszóltak a megcsömörlött irányításba. Tito megijedt tőlük, le akart velük számolni, mielőtt még kiveszik kezéből a hatalmat. S ha akart, hát le is számolt. Mire mi, vajdasági magyar párteszközök eljutottunk a nagy hajtóvadászat befejezéséhez, a többi nagyvadat már kilőtték. Szerbiában Marko Nikezićet és Latinka Perovićot, Horvátországban Mika Tripalót, a Vajdaságban Mirko Čanadanovićot. Valamennyien a köztársaságuk, illetve tartományunk vezetői voltak, el kellett őket tenni az útból. A mi Sótinkat is. Az ő likvidálásának a közvetlen okát Csorba István, a nem régen elhunyt jólértesült kollégánk így fogalmazva közvetítette: „A vajdasági és a szerbiai vezetők belgrádi tanácskozásán, Titóval szembefordulva az arcába mondta: Druže Tito nije ovo nikakvo ideološko rasčiščavanje, nego tvoja lična borba za vlast.” (Tito elvtárs, miféle ideológiai letisztulás? Ez a te személyes hatalmi harcod!) Jó lenne tudni, csakugyan elhangzott-e, s így-e. Azt hiszem, példátlan eset volt, ha igen. Sóti ilyen magatartása még szimpatikus is, de magának Csorbának is volt vele kapcsolatban egy egészen másfajta gyermekkori élménye is. Alig tizenkét-három éves lehetett, amikor először hallott róla, látta is. A beszolgáltatások idején történt, hogy Tordán, a szülőfaluban majdnem parasztlázadás tört ki a kegyetlenkedések miatt. A végtelenül veszélyes helyzet lecsillapításával a jó szervezőkészségéről ismert Sótit bízták meg. Csorba édesapja a falu egyik legtekintélyesebb parasztgazdája volt, nem volt ugyan vezető, de vezetőnek megfelelt volna, ha vállalja, már azon oknál fogva is, hogy régi időktől fogva ő volt a nagybecskereki cukorgyár helyi megbízottja, röviden szólva a tordai répakirály. Összehívatták vele a falu minden gazdáját, de elmentek nem csupán a férfiak, hanem a fölháborodott parasztasszonyok is. Sóti leült közéjük atyásan, megértően bratyizni, és elmondatta velük jogos sérelmeiket, panaszaikat. Volt neki mit hallgatnia! Jegyzetelte is buzgón, ki mit mondott. A legjobban kiabálókat nem csitítgatta, hanem még tüzelte is finoman. Másnap pedig kiszállt a rendőrség a faluba és a hangadó és a hangoskodó parasztokat és némelyik asszonyt is mind elvitték. Mint Csorba szarkasztikusan mondta, gumibotos eszmei meggyőzésre.
Mindez azért jutott mostanában eszembe, mert olvasgatom Vékás János két könyvét, a tavaly megjelent Kronológia címűt és Magyarok a Vajdaságban alcíműt, valamint az Utak címen megjelent másikat, amely egy évvel korábban került ki a nyomdából. Ez utóbbiban terjedelmes interjú olvasható Sóti Pállal, amelyet Vékás, az Újvidéki Rádió munkatársa, mintegy másfél évtizeddel az elcsapás után készített vele. Az elsőként említett kötetben a szerző tételesen felsorolja mindazokat az eseményeket, amelyeket lényegesnek ítélt az 1944 és 1954 közötti időszakban a Délvidéken élő magyarok sorsa alakulása tekintetében. Sóti neve 29 esetben van benne említve, s nevéhez, szerényen négy rangos állami és politikai funkciót említ meg a szerző. Említhetett volna sokkal többet is, bár azt is meg kell említeni, hogy Sóti mindig inkább háttér ember volt. Igazi szürke eminenciás. Kalapis Zoltán így mondja ezt az Életrajzi kalauzában: „Több mint negyed századon át, némi túlzással szólva, az élet-halál ura volt, egy nemzetiség [a délvidéki magyarság] sorsának meghatározója, de mégsem mondhatjuk róla, hogy magyar gondolkodású volt.”
Sóti Magyarságával kapcsolatban magam is szolgálhatok egy személyes, az ő családjának egyik tagjától szerzett adattal. Szintén a hetvenes évek legelején történt, hogy idegenforgalmi újságíróként, egy autóbusznyi kartárssal, Szlovénia, valamint Horvátország Idegenforgalmi Szövetségének vendégeként végigutaztuk az egész szlovén és horvát tengerpartot Kopertól Cavtatig. Körülbelül egy hetet vendégeskedtünk a legszebb parti és szigeti szállodákban. Így jutottunk el Hvar szigetére, Starigrad városába. Történetesen ott az éjjeli mulatóban fogadtak bennünket, ahol nem csak a kiadós vacsorát, hanem még a pezsgőnket is a szálloda fizette. Köztünk volt Sóti lánya, Vera is. Apja csillaga akkor már erősen leáldozóban volt, de az is lehet, hogy teljesen alámerült már. A bárban valahogyan szóba került, ki milyen nemzetiségű. A magyarokról senki sem tett említést, magam szóltam hát, hogy van itt két magyar is, az egyikük én. S ki a másik? – kérdezték tőlem a kollégák. Vera hallgatott. Kénytelen-kelletlen a nevében szóltam, mondván, hogy félig ő is magyar. Édesanyja szerb volt. Ő azonban méltatlankodva visszautasította a félmagyar minősítést is, mire én tágra meredt szemmel kidadogtam, hogy hiszen az édesapja óbecsei születésű magyar. Hevesen letorkolt: „Bože sačuvaj! Pa on je gedža.” A szónak a szerb–magyar nagyszótár szerinti értelmezése: „1. bárdolatlan ember; bugris 2. fejletlen, satnya, vézna személy 3. a Száván túli szerbek csúfneve Vajdaságban, Horvátországban.” Kétségtelen, hogy Vera ez utóbbi értelemben használta, hiszen édesapja éppen hogy szálfa termetű volt, s jóllehet Kalapis azt is írja róla, hogy „ha nagy ritkán megszólalt [magyarul] a nyilvánosság előtt, az emberek [A magyarul tisztességesen beszélők.] lesütötték a szemüket”, ez azonban csupán a magyar kifejezéskészségének szerény volta miatt történt, amúgy – sok korabeli politikussal ellentétben – észbeli képességét nem lehetett megkérdőjelezni, noha iskolai végzettsége igen szerény volt.
Vékás is említi Sótit két, a Csorba által szóvá tett valamivel későbbi évből, amelyeket, jellemzésére érdemes idézni. Az egyik dokumentum arról szól, hogy az 1952. június 26-a és 29-e között Palicson megtartott Magyar ünnepi Játékok zárórendezvényén – (Az volt ám a nagy, politikai parádé! Utána gyorsan megszüntették a Magyar Kultúrtanácsot, titói állam egyetlen magyar politikai csúcsszervezetét.) – Moša Pijade és Sóti Pál volt a vezérszónok. Ugyanazon esztendő augusztus 8-át idézve említi Vékás ismét. Újvidéken alakuló közgyűlésüket tartották a Magyarországról Jugoszláviába menekült politikai emigránsok. Részt vett rajta többek között Linder Béla, Károlyi Mihály volt hadügyminisztere, aki 1921-től kezdődően 1961-ben bekövetkezett haláláig a Délszláv állam nem csekély pénzbeli támogatással, egy belgrádi villa rendelkezésére bocsátásával járó vendégszeretetét élvezte, valamint Rádi István, a réges-régen elfelejtett díszmenekült magyar katonatiszt, akit a Tito-Sztálin konfliktus idején földim és kartársam, Szerencsés József kíséretében utaztattak az országban, hogy szapulja Rákosit, ami nem volt kellemetlen feladat, s nem is eshetett nehezére teljesíteni. Az alakuló ülésen, az itteni magyarok nevében részt vett Sóti Pál népképviselő. Ide kívánkozik az is, hogy a magyar újságírók közül Szerencsés volt az egyetlen, aki – emlékezetem szerint nem sokkal az említett Linder halála előtt –, interjút készített vele.
Egy másik, Sótinak a vajdasági magyar káderek sorsának eldöntésében uralkodó mindenhatóságára utaló élményem is valahogyan abból az időből való, amikor ő megbukott. Történt, hogy a Bácskossuthfalván született, mindenlébenkanál Bada István ugyancsak belegabalyodott szülőfaluja török utáni újratelepítésének megünneplése szervezésébe, anélkül hogy előre tájékozódott volna, hogyan tekint a jubileumra a PÁRT. Hát bizony a magyarok idetelepítésének évfordulóját nem volt szabad ünnepelni. Badát emiatt pártfegyelmi elé állították és ki volt adva a rendelet, hogy ki kell dobni a pártból. Voltunk annyian, akik ezt elleneztük, hogy győztünk: a kizárási előterjesztést a többség nem szavazta meg. A gyűlés berekesztése után a klubban ücsörögtünk, iszogattunk is és hevesen kommentáltuk a történteket. Velünk egy asztalnál iszogatta a maga üdítőjét Bálint István párttitkár is. Rápirítottam, hogy miért erőltette Bada szigorú büntetését, hiszen kezdettől fogva láthatta, hogy a többség ellenzi. Mire Bálint – ökle bütykeivel hevesen és zajosan csapkodva az asztal szélét – azt válaszolta: Azért, mert a Sóti Pali azt mondta! Nem hagyta ezt ennyiben senki közülünk. És ha a Sóti Pali azt mondta, akkor biztos, hogy igaz? Bálint további asztalcsapkodás közepette válaszolt: Jegyezzétek meg, hogy a Sóti Palinak mindig igaza van.
Térjünk vissza arra a korra, amikor már mégsem volt igaza.
Egy évvel azt megelőzően, hogy mi befejeztük a Sóti elleni sikeres körvadászatunkat, Tito magához rendelte Szerbia és Vajdaság vezetőit. Sótit a tengerparti nyaralójából. Ez a hatalomért folyó gyomrozás három napig tartott Belgrádban, 1972. október kilencedike és tizenkettedike között. Itt dőlt el, hogy az akkori, fiatal vajdasági vezetőket le kell váltani, s újakat rakni a helyükbe. Ekkor került a tartomány élére a közülünk való újságíró és író, Major Nándor, afféle államfőnek.
A kilencvenes években többen megkörnyékezték Sótit, érdeklődtek nála, mit mondott valójában Titónak azon a belgrádi viaskodáson. Senkinek sem válaszolt a kérdésre, hanem valami olyasmit említett egy hosszabb interjúban, amelyet Zoran Nikodijević, a belgrádi Borba újságírója készített vele, s amelyet a Magyar Szó is közölt 1989. február 23-ától kezdődően 11 folytatásban, hogy el kell olvasni a zárt ülés jegyzőkönyveit.
Nagy Gy. József sportújságírónk, aki a hetvenes évek elején a Forum pártalapszervezetének titkárhelyettese volt, személyesen beszélhetett Sótival a körvadászat előkészületei során. Az történt ugyanis, hogy a Forum kommunistái 1973-ban, már az év elején megkapták Belgrádból a direktívát, hogy mit kell tenniük. Ez persze leírva nem úgy szólt, hogy ki kell zárni a pártból, hanem valami olyasféleképpen, hogy vizsgáljuk meg a magatartását, vonjuk le a következtetést és tegyük meg a szükséges intézkedéseket. Nem is kellett magyarázni, hogy mi a feladat, hiszen a legfelsőbb szervekben akkora kimondták már róla az ítéletet, s jószerével ki is zárták minden testületből, s megfosztották funkcióitól, éppen csak a pártnak volt még tagja. Nem sokkal a föntről érkezett utasítást követően tartott is a Forum pártalapszervezete egy vagy talán több ülést is ezzel kapcsolatban, de nem jutottunk el a „szükséges intézkedésekig.” Hogy miért nem, ahhoz meg kell érteni, ki volt valójában Sóti Pál mindazok számára, akiknek hangadóként kellett szerepelniük a levadászásánál, és milyen, végtelenül kínos helyzetbe kerültek.
Mindannyian tudtuk, hogy vezetőink kivétel nélkül neki köszönhették karrierjüket. Petkovics Kálmán például nem sokkal a bukás előtt hosszú interjút készített vele, mint az egyetlen magyar néphőssel. Néphősi kitüntetést kaptak mindazok, akik Tito élharcosaiként vettek részt a kommunizmus jugoszláviai hatalomra juttatásában. Ők voltak az ország szent tehenei, érinthetetlenek az átlagpolgárok számára. Kivételt képezett az eset, ha Tito tyúkszemére hágtak. Többek között ez történt Aleksandar Ranković Markoval, a háború alatti és utáni esztendők kétségtelenül legnagyobb szerb vezetőjével. Egy időben még Tito helyettese is volt az államfői poszton, de Tito első szerbiai beosztottjaként ő volt az egész ország belügyben illetékes korlátlan ura is. A hatvanas évek derekán eltüntették a süllyesztőben. Nem is tudni pontosan, miért. Saját véleményem szerint azért, mert túl sokat tudott Tito szennyes dolgairól, többek között a háború vége táján csapott vérengzésekről. Előtte azonban megtörtént a lebuktatás sokkal súlyosabb következményekkel sok-sok néphőssel a Tájékoztató Iroda (Informbüro) létezésének éveiben, amikor Tito Sztálinnal húzott ujjat. Aki a néphősök közül nem Tito mellé állt, azt példásan megbüntették, sokan közülük az életükkel fizettek.
Az interjúban Petkovics természetesen az egekig fölmagasztalta Sótit. S mit ad Isten! Rövid idő elteltével Petkovicsnak is el kellett marasztalnia őt a nevezetes pártülésen. Ő is tisztában volt azzal, amivel Sóti: a párt utasítását végre kellett hajtani. Sóti ez közölte is Nagy Gy. Józseffel. Az 1973-elején tartott első pártülésen ugyanis a Forum alapszervezetének ülésén nem gyűlt össze elég elmarasztaló érv Sóti ellen. A jelenlevők nem szavazták meg a pártból való kiakolbólítást, hanem három tagú küldöttséget menesztettek hozzá, a tengerparti otthonába. Rá akarták venni: gyakoroljon önbírálatot, s meg lesz neki bocsátva. Nem férhet hozzá kétség, hogy magyar vezetőink, tarthattak attól, hogy a tutoruk bukása után maguk is sorra fognak kerülni. Hacsak nem fordulnak szembe vele az éppen időszerű széljárásnak megfelelően. Aki siet, elsőnek vethet rá követ, s érdem lesz az majd számára. Hát ez nehezen ment, a köpönyeg kifordítása. Annál is inkább nehezen, mert nyilvánosan, tömeg előtt kellett az arcpirítóan kínos szerepet eljátszani. Ez történt azon a bizonyos október-közepi pártülésen. Nem tartunk azonban még ott.
Elment tehát Sótihoz a küldöttség tengerpartra. Tagjai: Farkas Nándor, a Forum vezérigazgatója, Tomislav Ketig pártitkár és Nagy Gy. József titkárhelyettes. Fogadta őket, bár Ketig ismeretlen volt számára, közli Nagy Gy. Tőle tudom, hogy mi volt a beszélgetésük lényege. Megkérdezte ugyanis nagy kínjában Sótitól: Hát ha nem akar önbírálatot gyakorolni, akkor ő, mint párttitkárhelyettes mit csináljon? Mire Sóti: Hát te vagy ott a párttitkár? Igen, válaszolta. Akkor tudod, mi a feladatod: Az utasítást végre kell hajtani.
Ilyen előzmények után került sor a végrehajtásra, vagyis a legrangosabb magyar politikai vezető kizárására a PÁRTBÓL.
Ez pedig – saját emlékezetem szerint, kiegészítve néhány, még élő kartárs közlésével, így zajlott le.
Bálint István nyitotta meg az ülést, de gyorsan átadta a szót helyettesének, Nagy Gy-nek. Bálint ugyanis arra hivatkozott, hogy ő huzamosan távol volt az országból, mert az Edvard Kardelj vezette küldöttség újságírói csoportjával a lenyel pártkongresszuson vett részt.
Az elnöklő felvezetése után elég hosszú dermedt csend következett. Mindenki tudta, több haladék nincs, ma Sótit meg kell bélyegezni és ki kell zárni. Elsőnek a héteszű Bogdánfi Sándor, a Dolgozók című szakszervezeti hetilap főszerkesztője jelentkezett szólásra. Persze emlékezetből nem lehet már felidézni szavait, csupán a lényeget. Meglepetésre agyba-főbe kezdte dicsérni a befeketítendőt, azon kezdve, hogy már a háború előtt Zimonyban Sóti szervezte az illegális pártsejtet, s folytatva, hogy mennyit köszönhetünk neki mi, vajdasági magyarok, majd meredek fordulattal oda kanyarodott, hogy – mintha a sok-sok érdemre való tekintettel – ergo, Sóti nagyot vétett, ki kell zárni. Alighanem ő adta az ötletet a többieknek, mert szinte ugyanígy érveltek az utána következők is: Farkas Nándor vezérigazgató, majd Minda Tibor, aki szintén ült már a vezérigazgatói bőrszékben, de volt a tartományi kormány alelnöke is.
Nagyon felháborodtam és elkeseredtem. Szerintem alakoskodtak, a lényeget kerülgették. Nem merték kimondani, hogy Sótit meg kell kövezniük, feladatból, parancsra, s a demokratikus centralizmus, a pártirányításra kitalált vezérelv szerint mi a felső szervek kényszerű végrehajtói vagyunk. Gonosz ötlet támad bennem. Nyomban a legnagyobb vezetők után szót kértem, s nem félve, hogy nagyképűnek fogok tűnni, a Julius Cézárról szóló Shakespeare-dráma kulcsmondata alapján ennyit mondtam: Temetni jöttünk Sótit, nem dicsérni. Vagy kizárjuk, vagy minket zárnak ki.
Persze hogy egyhangú döntéssel eleget tettünk a parancsnak.
Kifelé menet, a lépcsőház korlátjának támaszkodva Minda Tibor kedélyesen cseverészett valakivel, én merő véletlenül szintén ott tébláboltam, talán éppen Szavics Györgyre vártam, hogy autómon haza vigyem. Jött is a folyosó felől rángatózva, könyékig csonka jobb félkarját sehogyan sem tudta belecsúsztatni esőköpenye ujjába. Minda ezt észrevette, oda lépett melléje, megfogta a köpönyeg gallérját, hogy segítsen a felvevésében, eközben meglátta, mi ennek az akadálya. Gyurikám, mondta, nem veszed észre, hogy fordítva van a köpönyeged? Szavics teátrálisan hátra lépett egyet, abbahagyta a rángatózást, s jó hangosan ennyit mondott: Én vagyok itt az egyetlen, aki ma kifordítottam a köpönyegemet? Majd oly sietősen, hogy alig tudtam követni, nagy zajjal lerobogott a lépcsőkön.
Sótival kell még foglalkoznunk. A bukása utáni évtizedben kerülte a nyilvánosságot, ám amikor a belgrádi Borba számára interjút adott, s amikor Vékásnak nyilatkozott az Újvidéki Rádió számára, érintette azt a számunkra nagyon fontos kérdést, hogy ki döntött a jugoszláviai németek és a délvidéki magyarok sorsáról. Elég világosan, csak tudni kell érteni a kicsit mindig rejtélyes fogalmazását.
