A szövegem első részében a hipertextről való beszéd elméleti megalapozására tettem kísérletet. Felmerül azonban a probléma, hogy milyenek a linkeket hordozó és nagyrészt olvasói döntésre támaszkodó szöveg esztétikai vonzatai. Ezzel a kérdéssel azt a megállapítást szeretném bevezetni, miszerint az ilyen típusú alkotások esetében a hordozó újdonsága önmagában nem biztosítja az esztétikai élményt. A tartalomnak szervesen össze kell kapcsolódnia a formával ahhoz, hogy a hipertextet alkalmas nyelvnek tekinthessük irodalmi alkotások leírására. Még mielőtt azonban rátérnék az elemzésekre, fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a világháló megjelenése előtt is léteztek digitálisan rögzített, adathordozókon tárolt hipertextek, melyek gyakran kísérletként lettek definiálva maguk a szerzők által is.
MichaelJoyce az afternoon, a story-tpéldául eredetileg a Storyspace hipertextíró szoftver bemutatójára írta. A mű első változatát 1987-ben mutatták be az ACM konferencián, de csak később, 1990-ben jelent meg önálló szövegként az Eastgate kiadónál, a világháló elterjedése előtt, hajlékonylemezen, melyen összesen 539 összelinkelt szövegrész szerepelt. Amíg a műben a szövegrészek között navigál, az olvasó különböző narrációs és poétikai szálakat követ, emlékekkel találkozik. Ez lehet következményea saját választásainak – melyik úton folytatja az olvasást – és Joyce szövegrészen belülitörténetmondásának, úgy, hogy ez a két cselekmény összessége hozza működésbe az alkotás. A szövegnek létezikegy első, vagy alapértelmezett olvasata, ebben Peter, a főszereplő szemszögéből szemléljük a történetet, aki úgy véli, hogy az aznapi autóbalesetben látta a volt feleségétés fiát meghalni, ami feszültséget kölcsönöz a műnek és elveszi a linkelés játékszerű jellegét. Egy újabb olvasat azonban már változást hoz a szereplők és a szöveg idősíkjában is. A szövegnek több befejezése is van, azonban valamennyi visszavezet a kiindulópontra. Láthatjuk, hogy a mű olvasásának stratégiája eltér a nyomtatott könyvek esetében megszokottól, ugyanis olvasásához a Storyspace programra van szükség, tehát a műalkotás technikailag determinált, a szoftverkörnyezet szabályainak kell engedelmeskednie. Így az olvasó, amíg halad előre a szövegben, az enter megnyomásával a szerző által alapvetőként megjelölt olvasási utat követheti, de továbbléphet kétszer rákattintva egy adott szóra, kiválaszthat követhető linkeket a linkek menüből, vagy ritkább esetben kérdés begépelése útján is folytathatja az olvasást. A szöveg egyik erőssége a folyamatos váltás a történetek között, így lehetetlen megmondani, hogy éppen történő események, vagy esetleg emlékek között járunk, esetleg álmodunk. Hasonló kétség övezi a beszélő szerepét is, ugyanis a narrátor sem állandó, a történetet hol Peter, hol Joyce, vagy éppen Lisa, Peter felesége meséli el. Azáltal, hogy a szöveg ilyen módon interaktívvá válik, bizonyos lehetőségek megszűnnek, lehetetlen például visszatérni a korábban olvasott részre, vagy rögtön a befejezésre ugrani, amint az már a szöveg első részében klikkelésnyi távolság tárgyalása során világossá vált. Michael Shanks, akinek jegyzeteit használtam az afternoonelemzésesorán, Aarsethet idézi: „Az interaktív narrációmagában foglal egyfajta felhasználó (olvasó) által irányított történet generátort, de ez nem feltétlenül mondható el az afternnon-ról, mivel az az olvasót könyörtelenül labirintus-szerű körökbe vezeti. (Cybertext) Michael Shanks jegyzeteit elhagyva ésvisszalépve az eredeti Aarseth szöveghez azt olvashatjuk, hogy „az interaktív fikciónem más, mint az olvasó és a szerző közti egyenjogúság deklarálása, ami továbblépést jelent a korábbi irodalmi szövegekhez képest.”Aarseth véleménye szerint Joyce szövegében azonban az olvasó ugyanannyira ki van szolgáltatva a szerzőnek, mint más, bonyolultszöveg esetében, a különbség csak a kiszolgáltatottság módjában van. A modernizmushoz hasonlóan, az olvasónak nem engedélyezetthozzányúlnia a hierarchikus szerkezethez. Aarseth felhívja a figyelmet még egy fontos szempontra, amivel már találkozhattunk: maga a szerző, Joyce az afternoon1987-es bemutatkozásánála hipertextet, és így saját szövegét is újfajta, interaktív fikcióként mutatta be, mely a nyomtatott szövegbenelkezdett kísérletek folytatása, tehát nem új, és hagyományoknélküli jelenség. Ezt a tradíciót pedig a modernizmushoz, szürrealizmushoz, dadaizmushozés képversekhez vezeti vissza, melyek alapvető célja a szöveg biztonságának, szerkezetének megbontása volt.
Ahipertextuális művek sorában fontos szerepet kap Stuart Moulthrop hipertextuális regénye is, mely 1992-ben jelent meg az Eastgate-nél, ahogy az afternoonis, de a VictoryGarden körülbelül 300 oldalas szövegének hordozója már CD-ROM volt. A regény történetében háttere az Öböl-háború, és az azt kísérő média hisztéria. A szerző térképet mellékel a szöveghez, hiszen tartalomjegyzékről gyakorlatilag lehetetlen beszélni a hipertext esetében. Moulthrop legnagyobb újítása, hogy képes demonstrálni, a hipertext olvasása nem feltétlenül megterhelő tevékenyég, de ehhez a szövegbe beemel képeket, és eltér a hagyományos tipográfiától, valamint eszközként használja a meglepetést.
Az első jelentős magyar hipertextuális kísérlet Farkas Péter korszakalkotó műve, a Gólem, mely 1997 és 2005 között nyilvánosan íródott világhálón, a szöveg létrehozásának folyamába azonban nem vonta be a felhasználót, így szemben például a ma megjelenő blogregényekkel, a Gólem esetében nem merül fel például a „ki a szerző” kérdés. A Gólem egy laza térbeli hálózatba épül, és valamennyi pontja összeköthető egymással, ilyen módon szabad mozgást biztosítva az olvasónak a szövegben. A kezdőlapon a szerző a következő használati utasítást mellékeli: „A Gólem leglényegesebb módszerbeli jellemzője: hipertextuális hálózatban írható és olvasható. A hálózatosan épülő hipertext a szöveg virtuális terét alkotja és egyben nyitottságának feltétele. A számítógép maga, a leghétköznapibb értelemben vett szerszám szerepét játssza. A szöveg olvasását célszerű az Előtérből indulva kezdeni, és a linkek sorrendjében haladni úgy, hogy azonnal végigjárjuk az egyes linkek által befelé megnyíló kapcsolási sorozatot.” (http://www.interment.de/golem/index.htm). A szöveg szerkezete is egyedi, kihasználja, hogy a világhálón, a zárt CD-ROM-mal szemben immár szabadon linkelhető közegben létezik. A szöveg olvasatát erősen meghatározza a technikai kontextus, a szoftver szabályai. A szöveg immár nem fejezetekre, hanem menüpontokra tagolódik, melyek a következők: síkháló, pókfonál, idézetforrás, thesaurus, szómagyarázat, partitúra, kapcsolási rajz, előtér, földi horoszkóp, bedekker és Phaidrosz-váltóFarkas Péter saját meghatározása szerint a síkháló a kiterítettháló, a térbeli hálózat megjelenítése síkban, vagyis a geometrikus test – a műalkotás – kihajtogatása. A pókfonál a passzusok hálózatba kapcsolásának kronológiáját tartalmazza. További játéklehetőséget kínál, hogy a passzusok bekapcsolásánakés keletkezésének sorrendje nem mindig azonos, ezért a szerző datálta a szövegeit, ami csak további disszonanciát szül, hiszen ez a történeti tudatot gyakran elvető posztmodern irodalomraalig jellemző. Joyce és Moulthrop szövegeivel szemben elmondható, hogy a Golemnekgyakorlatilag nincs története, és leginkább naplóként olvasható, olyan„térbeli hálózat, mintha számtalan kockából egy végtelenbe kiterjedő építményt emelnék, az elemek oldalaiazonban hiányoznak, csupán a szerkezet áll, és a szálak tartják a konstrukciót. A minden irányú átjárhatóság lehetőségét az oldalak hiánya biztosítja. AGólemvégén, amennyiben létezik vége, tehát talán az olvasás végén lenne a pontosmeghatározás, az olvasó képtelen a hatalmas számú jelentést befogadni, és elmarad a hagyományosértelemben vett gazdagodás, Tóth Barna ezért azt javasolja, hogy az ilyenjellegűszöveget „nem olvasni kell, hanem tapasztalni. Megismerni a szöveg »milyenségét«, megtapasztalnia működését.” (Hipertextolvasás) Emellett Tóth Barna nagyon izgalmas kísérletet tesz Esterházy és Farkas Péter szövegeinek együtt/össze-olvasására, úgy, hogy a Termelésiregénytis egyfajta hipertextként definiálja. Azt mondja róla, hogy „Az E. följegyzései című rész szövegegységeinek jelentését befolyásolja a »főszöveg« hivatkozott részének jelentése, esetleg a hozzá (E. följegyzéseihez) kapcsolódó»lábjegyzet«. Amennyiben az olvasó a linkek nyomvonalát követve olvassa a regényt, szükségevan arra a képességre, hogy a »mellékszöveg« egyes részeit végigolvasva (melyek néha több tízezer karakterből állnak; a könyv esetében több oldalasak) még emlékezzen arra, hogy a »főszövegben« tartalmilag »hol« tartott. Ez még az olyan, viszonylag egyszerű szerkezetű hipertextusok esetén sem mindig problémamentes, mint a Termelési regény.
A hipertextuális műveik esztétikai aspektusairól való beszéd vizsgálatának során az utolsó kísérlet a Penguin Books kezdeményezéséhez kapcsolódik, mely kiadó eddig inkább a trendkövetésről, a populáris és klasszikus paperback kötetek kiadásáról volt ismert. A kezdeményezéssel 2009-ben már részletesen is foglalkoztam Az új internetes kommunikációs formák mint a szöveg teste című tanulmányomban (Szépirodalmi Figyelőben), most azonban az előző három alkotással együtt létrehozott kontextusban szeretném vizsgálni a jelenséget. A Penguin Books létrehozta a wetellstories.co.uk honlapot (WTS) ahol az elérhető hat alkotás – Charles Cumming: The 21 Steps, Toby Litt: Slice, Kevin Brooks: Fairy Tales, Nicci French: Your Place and Mine, Matt Mason: Hard Times és Mohsin Hamid: The (Former) General – mindegyike egy-egy klasszikus szöveg átirata, s más és más online kommunikációs és médiaformára épül, kihasználva azok sajátosságait. Ezek az alkotások természetüknél fogva nyomtatott változatban nem léteznek, és kontextus általi determináltságot nem kötöttségként, hanem sokkal inkább lehetőségként értelmezik.
A hat mű közül most kettő elemzésére vállalkozom. Ha a sort Charles Cumming The 21 Steps detektívtörténetével kezdjük, akkor elmondhatjuk, hogy az John Buchan 39 lépcsőfok (The 39 Steps) újraírása a Google Maps felületének szoftveres környezetét is figyelembe véve. A történetben az olvasó belehelyezkedik a narrátor szerepébe, akinek egy rejtélyt kell megoldania. A cselekmény London utcáin kezdődik, utunk folyamatosan kirajzolódik a Google Maps valós utcaképein, a történetnek pedig a folyamatos zoomolás ad vizuális perspektívát. A narrátor klisészerűen szűkszavú, ahogy az egy detektívregényben lenni szokott, a mű befogadásának folyamata pedig leginkább egy felülnézetből szemlélt játékhoz hasonlítható, így fontos szerepe van a vizualitásnak, a megértést pedig – a figyelem összpontosításának érdekében – a redukált történet egyszerűsíti meg. A másik ilyen alkotás Toby Litt Slice című műve, mely M. R. James The Haunted Doll’s House szellemtörténeteinek átírása. Az online olvasható mű bonyolult szerkezetű, alapvetően egy, a hipertextuális közegben és internetes kommunikációs formákban jártas olvasót igényel, hiszen négy szövegből, Slice és szülei saját blogjából, valamint a Twitter mikroblog oldalon követhető bejegyzéseiből áll össze. A Slice döntés elé állítja az olvasót, aki így választása szerint párhuzamosan, vagy egymás olvashatja el egy-egy nap eseményeit. A szerző a szöveg nyelvezetét a kontextus szabályait és a létrejövő mű élvezhetőségét figyelembe véve szándékosan redukálta, a másodlagos írásbeliség karakterisztikái, a tömörség, egy konkrét hordozóhoz való kötöttség jellemzik. A szöveget alkotó két blog (http://houseinengland.wordpress.com/ és http://slicequeen.livejournal.com/) formájában és megoldásaiban nem különbözik a személyes és tematikus blogoktól általában, a Slice és szülei bejegyzéseikbe képek ágyaznak. Mivel a blogformátum egyik jellemzője a közösségi tartalomlétrehozás, így az olvasók megjegyzéseket fűzhetnek az eredeti szöveghez, s ilyen módon tovább is írhatják azt, szerzővé válnak, az alkotás során pedig egy folyamatosan frissülő mű jöhet létre, melynek befejezési dátuma is ilyen módon nyitott maradhat. Fontos megjegyezni, hogy szerző még arra is figyelt, hogy különböző blog oldalon helyezze el őket.
Ezen megállapítások után kijelenthető, hogy WTS oldalon megjelent hat mű egy újabb fejezetet jelent a hipertextuális szövegek történetében, a korábbi, statikus egyéni honlapokkal szemben, ezek az alkotások elsősorban olyan internetes szolgáltatásokra épülnek, melyek segítségével a felhasználók részt vehetnek az alkotás folyamatában. Mitől „működnek” ezen alkotások? Talán attól, hogy már kanonizált szövegek alkotják az új alkotások „lelkét”, míg az új, hipertextuális formák a „testét”, szemben azon hipertextuális művekkel, melyek csupán létezésükkel okoznak örömet. Ebből következik, hogy csupán a technikai kontextus újdonsága nem alkalmas a szövegek „működtetésére.” A WTS szerzői, szerkesztői és grafikusai már előre bekódolták a kívánt hatást és az olvasó reakcióit is a szövegbe, ami a populáris kultúrára jellemző attitűd, amikor sikeres detektívregényt, szellemtörténetet, naplót, vagy meséket választottak az új alkotások alapjául, másképp fogalmazva már kanonizált alkotásokat remixeltek. Elmondható tehát, hogy hipertextuális irodalmi művek elterjedésének legfőbb akadálya eddig a művek nehéz befogadása, az értelemképződés bonyolultsága volt. Nem arról van tehát szó csupán, hogy idő kell, amíg az olvasó megszokja az ilyen szövegek olvasását, hanem a tartalomnak figyelembe kell vennie a hordozó sajátosságait és így segítenie az értelemképződést.
A szerző a KJF Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének docense.
