12.
Nagy ritkán szoktam a látott színházi előadásokról szólni, mert az, hogy színháztörténeti kutatásokkal is foglalkozom, nem jogosít fel arra, hogy érdemében, szakmailag foglalkozzam a kortárs teátrumi produkciókkal. Az, hogy az élő színházat nagyon szeretem, nem titok, mint ahogy az sem, hogy akkor vagyok igazán elégedett, ha a látott játékszíni rendezvény a továbbgondolkodás lehetőségével ajándékoz meg, s ha ehhez még katarzisélményt is nyújt – a mai világban ez majdnem lehetetlen! –, akkor teljes mértékben a tökéletességgel való találkozásként élem meg azt.
Csalódottságot valójában akkor érzek, ha elmarad a kommunikáció közöttünk. Ennek a megállapításnak nincsenek minőségi attribútumai, hiszen a színházi előadás és a néző közötti párbeszéd hiánya szellemi és érzelmi beállítottság kérdése is lehet, mint ahogyan pl. a barátság mibenléte is a „hasonló hasonlót vonz” axiómáján alapul.
Sokszor kinyilvánítottam azt is, hogy minden ember számára adott a választás lehetősége, természetesen az adott körülmények figyelembe vételével. Nagyon sokan azért engedik magukat sodortatni az eseményekkel még ha észre is veszik, hogy azok a romlás felé terelik az embert, mert a tetteikért való felelősségvállalásra alkalmatlanok, s ez részben tudatszint kérdése is lehet. Sokan képtelenek a szembenézésre, a tettek következményeinek felvállalására, s a mélyen szunnyadó lelkiismeret hangját azzal csitítják el, hogy megtagadják, s inkább nem élnek a választás adta esélyekkel. Az áldatlan körülményekre hárítják a történtekért a felelősséget. Mindig valaki más, mindig a kivülálló tényezők az okai annak, ha az embert sérelmek, durvaságok érik. Az ilyen emberek szívesebben tetszelegnek az áldozat szerepében. Aki egyszer elindul ezen az úton, nagy a valószínűsége annak, hogy egy idő után meggyőződésévé válik, miszerint minden kétséget kizáróan a választás/változtatás lehetősége számára nem adott, életútja előre megtervezett, módosítani azon nem lehet, tehát a felelősségvállalás sem az ő erkölcsi magatartásának a velejárója kell, hogy legyen. Ilyen körülmények között a tetteiért felelősséget nem vállaló ember igenis megérdemli sorsát.
Mára már mindennapos jelenséggé vált a felelősségérzet hiányával való találkozás. Az élet ellehetetlenülésének egyre több szenvedő alanyával hoz bennünket össze a sors. Az együttérzést már régen kiirtották belőlünk, többek között a háborús borzalmakat direktben közvetítő tájékoztatási eszközök, meg a közvetlen közelünkben lépten nyomon megtapasztalható utcai-, illetve a leplezett mentális erőszak is. Nem véletlenül lett a mentálhigiénének olyan nagy az ázsiója napjainkban.
Ez alkalommal a bűnügyi tragikomédiaként jegyzett Az eredeti Hamlet című előadás adta meg nekem a továbbgondolkodáshoz szükséges ösztönzést. A Kosztolányi Dezső Színház bemutatója nem volt ugyan tökéletes, de mindenekelőtt azzal érintett meg, hogy a korról szólt, amelyben élni kényszerülünk. Ily módon egyben hitelt tett a shakespeare-i szöveg 21. századi életrevalósága mellett is. Megadta ugyan a tiszteletet az egyszeri és megismételhetetlen, reneszánsz korában élt szerzőnek – lásd pl. Mészáros Árpád kiválóan előadott Hamlet-monológját –, de a halál színterévé alakult utolsó előtti jelenet katartikus felemelkedettségét, nagyon helytállóan, nem vállalta magára. A kellő indoklást az előadás utolsó jelenete szolgáltatta a megírt történet módosításának segítségével. A Mezei Kinga- és Góli Kornélia-féle adaptációt ma és itt, 2012-ben, teljes mértékben el tudtam fogadni, mert engem, mint az elmondottakból kitetszik, megszólított az előadás. A produkció szakmai elemzése nem az én feladatom.
Én csak azt szerettem volna elmondani, hogy köszönöm ezt a gondolatébresztő színházi estét azzal a varázslatos jelenettel együtt, amelyben a király és a királynő előtt a vendégül látott színtársulat Hamlet rendezésében előadja apja meggyilkolásának történetét.
