– Petike beteg, náthás – kapjuk a telefont a gyerekektől. – Tata, pénteken az unokájával kellene töltse a napot!
– Tata pénteken menni fog! – nyilatkozza ki visszavonhatatlanul a Mama, a gyerekek megnyugszanak, én meg visszapofázni nem merek. Tulajdonképpen értelme sem lenne annak, hogy olyasmit föltételezzek, amely oldalbordám megnyilvánulását megkérdőjelezhetné.
De a teljes igazság úgy fest, hogy alig várom a találkozást az unokámmal. Igaz, ha szobába leszünk zárva, mint jelen esetben is, föl kell kötni öregapának a gatyát, hogy ne teljen unalmasan a nap. El is képzelek én sok mindent, főleg mesélgetést meg rajzolást, de hiába a számos ötletem, az unoka áthúz mindent!
– Játsszunk méhecskéset, Tata! – indítványozza.
Rábólintok. Ő előveszi a társasjátékot, a gurítókockát, s egy dobozból kiragadja az első játékost.
– A citromsárga méhecske én vagyok, Tata!
– Jó – egyezem bele nagyon készségesen.
Petikém sokáig kergeti mutatóujjacskájával az én méhecskémet, végül megtalálja.
– Te leszel a zöld!
– Világéletemben zöld méhecske szerettem volna lenni!
Az unokám rábólint megnyilatkozásomra, aztán hozzáfogunk a férfias megmérettetéshez, s a citromsárga méhecske hétszer is belefullánkoz a fenekembe, míg az én zöld zümmögőm egyetlenegyszer ér előbb célba. A gyerek komolyan játszik, nem nevet ki, nincsenek lekicsinylő megnyilatkozásai, érzékelem, nagyon természetesnek veszi a citromsárga térnyerést.
Tízóraizunk, nem kell könyörögnöm a gyereknek, eszik ő, nem kákabélű alkat, meg alighanem kiszökött már belőle az influenza, csak taknyos a szentem, rettentően tele az orrocskája, békalencsével fújja tele a zsebkendőt. Tele a puckónk, rajzolni csalogatom maradékomat, ám ő rendíthetetlen.
– Méhecskézzünk, Tata!
Megadom magam. Folytatjuk a nemes vetélkedést, csak másképp terem immár a szerencsém. Nem tud megszökni tőlem a gyerek, kettő-kettőig együtt haladunk. Aztán ő megugrik három partit, de én visszavágok néggyel. Először vezetek, amióta játszunk. Kezdeném én a következő partit, rajtam a gurítás sora, ám Petikém fölkapja az én nyerő zöld méhecskémet, eldugja a dobozban, és elővesz egy másikat.
– Te most már a kék méhecske leszel, Tata!
– Jól van, legyek ezután kék!
És veszíteni kezdek, elhúz a gyerek vagy öttel, mire újra én érek előbb a célba. De megtáltosodik a kék rovarkám is, befogom unokámat, erre jön a csere.
– Te ismét zöld méhecske leszel, Tata!
Ebédig aztán rám ver szépecskén a citromsárga mézgyáros. Az ebédet közösen melegítjük, nem kell biztatnom a kölyköt, berámol rendesen, be én is, el is nehezedem, nagytaták szundítani szeretnek kiadós étkezés után. Ám az unokák aktívak maradnak.
– Tata! Méhecskézzünk még egy kicsit! – szól Petike, ám érzem a hangján, hogy bekalkulálta a visszautasításomat is, mert igencsak rám verte a délelőttöt.
– Játszunk még egy kicsit – adom meg magam.
– Aztán rajzolhatunk is – vigasztal az én ötletemmel.
– Én aztán egy kicsit ledűlnék…
– Én nem akarok aludni, Tata!
Ebben maradunk, ő nem alszik majd, én talán hunyhatok egy percet, de most röppenjenek a méhecskék! Hát röpdösnek is ők ketten, ám hiába indul meg nekem a nyerés, elkobozza tőlem a zöld identitásomat a gyerek, te most már kék leszel! És a kéket is visszacseréli, és én minden cserekor veszítek, nem értem a csíziót!
– Most én leszek a citromsárga! – veszem fölnőttre a szót.
– A citromsárga én vagyok, te sosem lehetsz citromsárga!
– Az mindjárt más! Akkor inkább ledűlnék kicsit…
– Aludj csak egyet, Tata! – egyezik bele Petikém, még puszit is kapok tőle, szebb álmom legyen.
– Feküdj ide mellém, kicsim! – csalogatom.
– De én nem akarok aludni!
– Ne is aludj, vigyázz öregapád álmára!
– Azt lehet! – bújik mellém a gyerek.
Ő aztán gyorsan mélyeket lélegzik, én meg vigyázok rá, le nem hunyom a szemem. De így van ez rendjén, abban a bizonyos nagykönyvben pontosan így van minden megírva.
Hazaér a fiam, csönget, keresztülmászom álmodó unokámon, beengedem gyermekemet, ő nagy hangon üdvözöl.
– Kisebb kezdőbetűvel, fiam! Alszik a gyerek, föl ne ébreszd!
– Egész héten nem aludt délután. Neked hogyan sikerült e csoda?
– Én sem altattam, ő altatott engem.
– Van még tanulnivalóm – mondja a fiam. – No, mit csináltatok egész nap?
– Méhecskéztünk.
– Mit még?
– Méhecskéztünk.
– Csak azt?
– Csak. Rám is vert az unokám 21:12-re.
– Harminchárom partit játszottatok?
– Éppen annyit.
– Én erre nem lennék képes!
– Nem is vagy még nagyapa.
– Mondtam, hogy van még sok tanulnivalóm.
– Hát az van. De ravasz a fiad is, rettentően fifikus!
– Tán cserélgette a méhecskéket?
– Hol kék voltam, hol zöld.
– Velem is ilyen alapon játszik. És a cserék után mindig elhúz.
– Így volt ez esetemben is.
Indultam hazafelé, unoka még aludt, csak este hallottam a hangját, amikor beleszólt a telefonba.
– Tata! Te megszöktél tőlem!
– Meg én! Nem engedted, hogy citromsárga méhecske legyek!
– A citromsárga én vagyok.
– El is vertél, mint a kétfenekű dobot!
– Mint a kétfenekű dobot? – kérdezi hamiskásan. – Nekem nincs is kétfenekű dobom.
– Szerzek neked, kis unokám!
– No, azt aztán nem! – kapja ki a gyerek kezéből a telefont az apa.
– Megijedtél, édes fiam?
– Megijedtem, édesapám.
– Képesnek tartasz ilyen merényletre?
– Képesnek.
– Tata! – veszi vissza Petike a telefont. – Ha eljössz hozzánk, megtanítalak egy új játékra.
– Én a citromsárga méhecske lennék.
– A citromsárga én vagyok. Te meg a zöld vagy és a kék vagy!
– Peti, tudod, mit? Megtanulom azt az új játékot!
