Laták István (1910–1970) délvidéki magyar író, költő, publicista, műfordító zsenge gyermekkorának mindössze első tíz esztendejét élte meg a korabeli, egységes Magyarországon. Adán született, majd Zomborban nevelkedett, később Szabadkán tanult. S időközben megköttetett a trianoni békeszerződés, átalakult a régió politikai és társadalmi földrajza (részben pedig az etnikai is…), eltolódtak az országhatárok, amelyek aztán válogatás és szelektálás nélkül egyaránt átgázoltak a hétköznapi – nagy általánosságban kicsinek mondott – emberek és a cseperedő fiatalok, a parasztság és a polgárság feje felett – az alanyok politikai meggyőződésétől teljességgel függetlenül –, s Délkelet-Európában új államalakulatok jöttek létre.
Laták István Nyugtalan álmok című kötetét dedikálja 1952-ben
A költő tehát, mire tizenéves fiatallá cseperedett volna, a hazáját, amelyben született, az első eszmélésétől számítva hazájaként megismert országot, mely gyermekkorát meghatározta – máris elvesztette. Az új keretek között, az új rendszerben, immár a kisebbségbe szorult magyar közösség tagjaként élte meg nemcsak személyes ifjúkori, emberi, de irodalmi kibontakozását is.
Az adott élethelyzetek pedig alapvetően predesztinálják az embert, nemcsak alkotói munkásságában, de lehetőségeiben, mozgásterében, látókörének alakításában, a reálisan meghatározható, elérhetőnek tűnő célok definiálásban is. Így hát Laták István első írásai már viszonylag korán, tizenhat éves korában megjelentek a Szervezett Munkás című újságban. Ez a lap a Jugoszláviai Szakszervezeti Tanács közlönye volt, először még Belgrádban szerkesztették, és ott is jelent meg. Előbb 1923-ban két száma hagyta el a nyomdát (január 6-án és június 10-én), majd pedig kétesztendei szünet után indult be folyamatos megjelenése, ekkor már Szabadkán, hetilapként. S ekkorra már Laták István is Szabadkára költözött.
A lap utolsó száma 1929. január 13-án jelent meg (majd betiltották…), s habár Gerold László lexikonjában úgy fogalmaz, hogy „a szerkesztő személye titkos volt”, úgy tudja, ezt a munkát Haraszti Sándor (1897–1982) végezte. Ebben az időszakban Laták István – fokozatos irodalmi kibontakozása mellett – az úgynevezett munkásszínjátszás, vagyis az adott keretek között egyetlen lehetséges műkedvelő tevékenység egyik szervező egyéniségeként is feltűnt a nyilvánosság előtt. (Ezt a munkát folytatta, illetve emelte magasabb, hivatalos szintre később a szabadkai magyar színház alapító igazgatójaként, illetve színikritikai tevékenységében.) Írásait pedig a húszas évek második, valamint a harmincas esztendők első felében olyan, többnyire igen rövid életű, elsősorban baloldali politikai beállítottságú folyóiratokban közölte, mint az Őrtűz, a Kritika, a Vajdaság és a Tovább, amelyek egyik közös jellemzője volt, hogy gyakorta már az első szám megjelenése után betiltották őket.
Az adott közegben és az adott lehetőségek mellett tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a szerző a korabeli baloldalhoz sodródott, hiszen a királyi Jugoszláviában magyar kisebbségiként nagyon szűkösek voltak a pályakezdők kibontakozási lehetőségei. Korán kialakult szociális érzékenysége, és formálódó politikai meggyőződése mellett – vasutascsaládból származott – hamar kapcsolatba került a szerveződő mozgalmakkal, amelyek teret és lehetőséget biztosíthattak az eszméikkel azonosulni tudó, pályakezdő fiatalok számára is. Ahogy az Őrtűz 1932-es májusi számában (sokszorosításban készült előtörténete után ez volt a lap első száma, amelyiket sikerült igazi nyomdába adni…) közzétett bevezető önmeghatározása, öndefiníciója is megfogalmazta, „tanítani akarta azokat, akiknek nem volt módjuk tanulni vagy anyanyelvükön tanulni, és egyben szellemi közösséget kívánt teremteni a jugoszláviai magyar ifjúság számára, s bizonyítani szerette volna az itteni fiatalok tehetségét, irodalom iránti fogékonyságát, érdeklődését.” (Gerold)
Mint már jeleztem is, Laták István elégedetlen volt az újvidéki Matica Srpska jugoszláv írókat bemutató – a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékának első dobozában fellelhető – lexikonjában 1962-ben róla megjelent szócikkel, s a tizennegyedik és tizenötödik oldal lapszélére kézzel írt jegyzeteiben sorolta fel, mivel látta még szükségesnek kiegészíteni az ott összefoglalt adatsort. „Külföldi megjelent írások” – írta grafitceruzával az oldal nyomtatott szövege mellé. Majd pedig: „Literatura bővebb”; továbbá „New York-i Antifasisztában és kolozsvári Korunkban”; illetve függőlegesen elforgatva a kiadványt, folytatólagosan: „A Kanadai Munkás és néhány versét [az utóbb ugyanezen a felületen fölé írt, vastagított betűk miatt olvashatatlan szövegrész] szerbre”; alatta: „novelláját szerbre [olvashatatlan szövegrész] és románra is lefordították”.
Laták István sérelmezte azt is, hogy a lexikonszerkesztők kihagyták könyveinek felsorolásából az akkor megjelent, 1962-es, Kavargó sorsok című novelláskötetét, s utólagos kiegészítésként ezt is hozzáírta a jegyzékhez. A kiadvány így fogalmaz: „Od 1934, stalno sarađuje pod raznim pseudonimima u časopisu Híd (Most) koji od 1936. postaje organ napredne levičarske omladine u Vojvodini. Sa glavnim urednikom Otmarom Majerom (Mayer Ottmár) uređuje ovaj časopis do 1940, a posle hapšenja Majera i policijske zabrane Hída, postaje odgovorni urednik časopisa Világkép (Svet u slikama), koji je pokrenut umesto Hída. Za vreme okupacije živi u Subotici povučeno, za vojsku nesposoban, često uznemiravan od okupacijskih vlasti.” Itt, ugye, fontos megjegyeznünk, hogy a magyar világkép szavunk természetesen távolról sem azt jelenti, amit itt szerb változatban visszaadtak belőle, Svet u slikama formában…
Másfelől pedig Laták István fontosnak érezte, hogy ide is beszúrjon egy kiegészítést: a „nesposoban” szót húzta alá, és a grafitceruzás bejegyzés ehhez csatolja az észrevételt, miszerint „jedanput uhapšen”. A felakasztott Mayer Ottmár (1911–1941) példája is jelzi, hogy az adott pillanatra vonatkoztatva ez egyáltalán nem volt, illetve nem lett volna egy mellékes adalék... A betiltott Híd szerkesztői – politikai meggyőződésük miatt – valóban életveszélyben voltak a visszacsatolás idején.
De nem lehetett ez akkor már meglepő, szokatlan élethelyzet a számukra, hiszen rendőrségi/karhatalmi zaklatásokban korábban is volt részük éppen elégszer. „Szótlanok megnyíló szája voltam...” című írásában, amelyik a költő harmincéves irodalmi jubileumára jelent meg a Híd 1957-es májusi számában, Majtényi Mihály is utalt arra, hogy Laták Istvánnak politikai meggyőződése és társadalmi szerepvállalása miatt már a királyi Jugoszláviában is többször meggyűlt a baja a hatóságokkal:
Laták istván osztályának tablóképe – a Magyar Királyi Állami Főgimnázium évfolyamának érettségizői 1943/44-ben
„S most egyszerre végzetesen érzem a kort, melyben láthatatlan mandátumlevelét ez a költő megszerezte. Közhely lenne így leírni »az elnyomottak és szegények mellett«; közhely lenne, ha igazság is. Ő szebben mondta el, a költő, hogy kinek ír és miért.
Ezeket az éveket
Át kellett élnem
Ezeket a könnyeket
El kellett sírnom.
Bajokat s érzelmeket
Osztottak velem
Akiknek e verseket
Régóta írom…
A költő láthatatlan mandátumlevele – valamint az, hogy költővé választották százan és ezren – a huszas évek végéről datálódik.
Ha naplót vezettem volna életemről, abban ezt a bejegyzést olvashatnám »1928. október. Ma megjelent a szerkesztőségben nálunk Laták István. A DÜH című novelláskönyvét szedik odakint a nyomdában (már van egy verseskönyve, KOLDUSLÁZAK, az idén jelent meg). Csodálatos ember. Fiatal, kerekarcú, van benne valami paraszti életerő, pedig munkásfiú. Vagy alkalmazott az apja? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy könnyen jön-megy... kis görbebotját a hóna alá kapja... eltűnik, és valahonnan a Tisza mentéről jön tőle levelezőlap. Maga árulja könyveit, azt írja, hogy kellemetlenségei voltak (Kommunista?). Elhatároztam, hogy novelláimat én is kiadom«.
Ezt írtam volna a naplómba akkor Zentán, 1928-ban. Ha akkor mellettem marad, akkor talán én… de hagyjuk, most már mindegy. Eltűnt, és akkortól már megint csak versek és írások nyomán követhetem jó ideig további sorsát, harminc esztendejét.”
Az író Öreg szerelmes című versének kézírásos változata
A Matica Srpska gondozásában megjelent lexikon Laták István hat szerzői álnevét említi: az édesanyja, Koós Viktória leánykori vezetéknevéből származó Koós Illés, T. Kaláts Iván, Almádi Antal, Bakos Dávid, Csúzdi Viktor és Fehér Vince. Utóbbi kettőt Gerold László is jegyzi, aki még eggyel egészíti ki a felsorolást: Vigyázó István. Már ez így önmagában is jelzi, hogy a szerzőnek sokszor rejtőzködnie kellett, nem adhatta ki saját neve alatt az írásait. (Összevetettem Laták Istvánnak a levéltári anyagban fellelt néhány, írógépen készült, szerb nyelvű önéletrajzát a széljegyzetelt lexikon szócikkével. Ezeket olyan esetekben készítette, ha be kellett adnia valahová, hivatalosan benyújtania különböző hivatalokhoz. Habár ezek elemzése is megérne egy alaposabb vizsgálódást, adatsorainak és a felsorolt, rendszerezett életeseményeknek a változása is jelzi a szerző hozzáállásának, értékítéletének változásait, illetve utal arra is, hogy melyik alkotói időszakában mi volt a számára a legfontosabb, s mi szorult olykor háttérbe.)
Senkinek a fogadatlan prókátora nem leszek, s nem áll szándékomban senkit mentesíteni semmiféle ideológiai eszmék által – vagy alól. Már csak azért sem, mert a vajdasági magyar irodalomtörténet nagy általánosításban – és végtelenül felületesen – hajlamos Laták Istvánt „egyszerűen” csak baloldali, munkásmozgalmi, avagy proletárköltőként „elkönyvelni”. Béhelyezzük hát őt a megfelelő kis polcra, és hagyjuk is ott aztán évtizedekig porosodni. Megfeledkezve időközben arról, hogy remek, és nagyon erős – főleg, vagy legalábbis részben időskori – szerelmi költészete is van (ennek egyik nagyszerű darabja az Öreg szerelmes című verse, amelyet a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyaték harmadik dobozában találtam meg, kézzel írva, többszörösen javítva, jegyzetelt, részben letisztázott formában; s amelyik a szerzőről kialakult összes sztereotípia erőteljes cáfolatát mutatja fel); a gyermekverseit szinte sehol sem említik. S nem kellene szem elől tévesztenünk azt sem, hogy elbeszéléseiben és novelláiban a maga korában – 1970. január 3-án hunyt el, tehát mindenképp úgy kell fogalmaznunk, hogy: –, a múlt század hatvanas éveiben már olyan témákat dolgozott fel (mint majd látni fogjuk…), amelyekkel még két évtizeddel később is merészség volt foglalkozni Vajdaságban. Nem véletlenül maradtak hát ez utóbbi írásai közöletlenek, illetve kötetbe nem soroltak...
Tény azonban, hogy a húszas-harmincas évek kommunizmusát, baloldali mozgalmait nem szabad összetévesztenünk, összemosnunk a második világháború után térségünkben konstituálódott életellenes és emberellenes sztálinista, szocialista rezsimekkel; így hát a királyi Jugoszlávia idején aktív tevékenységet kifejtő mozgalmárokat is tévedés volna azonosítanunk a későbbiekben a diktatúrák kiskirályaiként hatalmaskodó párttitkárokkal. Mert való igaz, hogy a visszacsatolás időszakában ők ideológiai síkon szembekerültek a magyar közigazgatással is – lásd Mayer Ottmár tragikus példáját –, de korábban (és részben utána is…) a délvidéki magyar, a Trianon után kisebbségbe szorult közösség művelődésszervezésének az adott pillanatban lehetséges útját járták. (Jusson csak eszünkbe ismét az Őrtűz fent idézett beköszöntőjének frappáns öndefiníciója…)
Ha párhuzamokat, kapcsolódási- és viszonyítási pontokat keresnék nemzedékem és Laták István generációja, vagyis a húszas-harmincas évek pályakezdői között, mindezeket épp abban találnám meg, hogy mindkét korcsoport, mindkét alkotói közösség úgy élte meg első zsenge eszmélését, hogy mire felcseperedett, mire alkotó ereje és kedve kiteljesedhetett volna – kihúzták a lába alól a talajt. Vagyis eltűnt az ország, amelyben nevelkedett, amelyet kisgyermekként a hazájaként megismert. Pályakezdése pedig lényegében egybeesett a változások időszakával, amelyben eltorzultak az értékek, összeomlottak a tartósnak vélt struktúrák. A századelőn ez az elvesztett táptalaj, az elillant haza-fogalom a korabeli, az egységes Magyarország volt, utóbb, a múlt század kilencvenes éveiben pedig az akkori Jugoszlávia. A helyszín azonban változatlan maradt: Ada, Zenta, Szabadka, Újvidék… Az országhatárok pedig – színlelt érdektelenséggel – csalják meg az érzékeket, tovább nehezítve a pályakezdők útkeresését, a hatalmi rendszerek pedig hol erélyesebben, hol meg inkább csak burkoltan, rejtetten, de módszeresen gátolják a kibontakozásukat.
GYÁSZOLÓ ASSZONY
Laták István Gyászoló asszony című írása – amelyet a hagyaték második dobozában, a kötetbe nem sorolt elbeszélései között találtam – formailag tárcaként jelent meg a Magyar Képes Újság 1958. október 1-jei számában, a Szürke borulatok című szövegével párban – páros tárcaként – Két miniatűr összefoglaló címmel. Műfaji megközelítésben A gyászoló asszony legközelebb talán a tárcanovellához áll, annak jellegzetességeit mutatja, s a levéltári anyag sorrendjében utolsóként szerepelt a – vélhetően véletlenszerű – „válogatásban”.
Ezt az írást azért hoztam most mégis előre, rögtön a Végzetes pillanat című elbeszélés után, mert az itt megrajzolt markáns nőalak a Laták novellisztikájára leginkább jellemző jegyeket szinte mind magában hordozza, s ilyen megközelítésben árnyalja is az egyéb, semmilyen történetvezetési szállal, illetve összefüggésrendszerrel ehhez nem kapcsolható műveiben megrajzolt nőalakok jellemábrázolását, motivációs hátterét.
A Gyászoló asszony a szeretetlenség és a magányosság novellája. És az öregkoré. Öregségé. (Talán ez befolyásolhatta annak a döntését is, aki a paksaméta végére csoportosította az írást.) A jellegzetesen bekövetkező tragédia ebben az elbeszélésben csak másodlagos, vagyis amikor a novella elkezdődik, az esemény már megtörtént, arról csak a szerző tájékoztat bennünket, de cselekményszerűen nem adja elő. S megkülönbözteti ezt az írását Laták egyéb elbeszéléseitől még az is, hogy ezúttal (tőle teljesen szokatlan módon…) az elbeszélő személyes hangnemben szólal meg, együtt érez a magányos asszonnyal, szánalmat mutat és ébreszt vele szemben.
„Egy sosem boldog” érdekházasságba kényszerített asszony – akit időközben „vidám asszonyok után futkosva” a férje is elhagyott – egyetlen, „véletlenül született” gyermekét is elveszíti. A szerző nagyon ügyesen, rövid bekezdésekben építi fel a szituációt, s egy frappáns megoldással, mondatról mondatra adagolt eseményfoszlányokkal, töredékekkel gazdálkodva építi fel elbeszélését. Egy másik fontos – és rendszeresen visszatérő – latáki elem, az utazás is jelen van a szövegben, de most ez is csak tömörített formában, amikor azt beszéli el, hogy a fiú messze földön járt, hogy „anyja soha-ki-nem-élt szerelmét” elcsókolja mámorosan. Majd pedig a tragédiát is szinte csak jelzésszinten adja elő, hogy egy gyors váltással máris visszatérhessen alapszituációjához, amelyben végül nem oldozza fel főhősnőjét, nem ad neki megváltást, nem hoz rá megkönnyebbülést, mindez nem is célja, csak bemutatja őt, és megelégszik ennyivel. Úgy mesél el tehát egy történetet, hogy cselekménye statikus, már minden megtörtént, a legvégéről indul, és ott is marad, mozaikkockái adottak, elemei már ismertek – mintha felesleges is volna szót vesztegetni rájuk.
