Az új cipő rettenetesen feltörte a lábam. Emelkedő volt az út. Éreztem, ahogy minden lépésnél maródik le a hús a sarkamról.
S bár tudtam, hová igyekszem, mégis, magam is meglepődtem azon, hogy az jutott eszembe: mi ez a krisztusi kínokhoz képest?
– Viszonylag nagy a fájdalomtűrő képességem – feleltem a javakorabeli doktornőnek, amikor az injekció beadásához készülődve elkötötte a karom, és a fertőtlenítős oldattal átitatott vattával dörzsölgetve a könyökhajlatom azt mondta, hogy ez egy kicsit fog csak fájni.
– Azt tudom – kereste meg a tű hegyével a vénámat –, nagyon sok ember ordítását hallottam én már kisebb cipőkidörzsöléseknél is, amikor fertőtlenítenem kellett a sebet, magának meg már a sarokcsontja is kilátszott! Mondja, mennyit ivott?
– Egy felest és egy sört – válaszoltam.
– Jól van. Nyilván volt abból több is, de nem bánom! Legalább megpróbál becsületesnek tűnni – mondta rezignáltan. – Annak nem örülök, amikor szemembe nézve is hazudnak, még esküdözni is képesek, hogy egy kortyot sem ittak, közben árad a leheletükből a bűz. Látja, most is nyitva kell tartani az ablakot, pedig hideg van rendesen, és fűtünk is. S hogy a szag csak a másnaposság miatt van, hát persze – dőlt belőle a szó, míg megtöltötte az injekciós tű végéből csordogáló vérrel a két epruvettát, s egy-két vércseppet szétkenegetett egy kis négyzet alakú üveglapon is.
– Furcsa dolgokat csal ki az alkohol az emberből. Tudja, hogy egy környékbeli fiatalember holtrészegen elkezdte leszeletelni saját péniszét, emlegetve a művészt, aki ezt mutatta be egyszer művészeti aktusként? A harmadik vágás után elájult persze, megmentették az orvosok, de később, talán épp férfiasságának elvesztése miatt, öngyilkos lett. Egyébként úgy tudom, az emlegetett művész sem élte túl akcióművészetét, anno, elvérzett, mire a kórházba értek vele.
