„újratükrözzük a monarchiát
újra a nagyjugoszláviát”1
Tolnai Ottó
Urbán András rendező A kisinyovi rózsával nem először állít színpadra Tolnai Ottó-művet. A 2007/2008-as színházi évadban a Könyökkanyar című Tolnai-dráma került feldolgozásra. A kisinyovi rózsa azonban merőben más szövegvilágú mű, mint az említett Könyökkanyar. Formailag és műfaját tekintve az első dráma (játék nyolc részben), míg a második vers, ahol a történet szála folyamatosan kuszálódik, s miközben a versből készült előadást nézzük, sokszor érezhetjük úgy, hogy egyetlen vers hömpölyög, a sorok ismétlődnek, összegubancolódnak, a szereplők folyamatosan építkeznek, vagy éppen veszítenek jellemzőikből, átértelmeződnek, ám egy komplex történetvonalat összerakni nem sikerül, igyekezetünk eredménye egy egyre jobban széteső kép. Mégsincs hiányérzetünk. A mű egy struktúrát ábrázol, és nem állapotot. Egy sokrészes sorozatfilm egyórás változatát nézzük végig. Csupán a szereplők találkozásait követhetjük nyomon, múltjuk lenyomatát vizsgáljuk, tükröt tart az előadás a befogadó elé.
1Tolnai Ottó: A kisinyovi rózsa. Factory Creative Studio Kft., Szeged, 2010. 42.
A kisinyovi rózsa keletkezéstörténete éppen olyan tekervényesnek mondható, mint Tolnai világának egy-egy szegmense, egy-egy tárgyának útra kelése, s maga az út. A költő a szöveget ugyanis még az előadás próbái közben is írta, alakította, hímezte, idővel így vált tehát színpadi és írott mű is aktív, mozgalmas, változó sűrítménnyé. Tolnai gobelinjéből nem hiányzik sem a lila, sem az indigó, hisz azt a rendező szövi bele a „befejezetlen tájba”. A szövést az előadás karmestere tudatosan végzi1, csak a színek s formák egymáshoz való viszonya az, ami nem tudatos.
A kisinyovi rózsa motívumai közül most a tükör, valamint a tükörként használható tárgyak elemzése az, ami számomra érdekes.2 A tükrök manifesztálódásának két válfajáról beszélhetünk: a tárgy látottként való vizsgálata a színpadon, illetve ennek továbbgondolása, színpadi költészetként – láttatottként – való elemzése.
Az előadásban három domináns „tükör”-tárgy jelenik meg. A tükröződő felületek közül csak egy, maga a tükör realizálódik s működik ténylegesen tükörként. A gyöngy egy kalaptű végén ékeskedik, kopott, fénytelen tükröződésre nem alkalmas. A vízfelszín, mely a harmadik vizsgált felület, szintén szimbolikusan mutatkozik a színen; egy pohár víz formájában, vagy indigópapírként. Tudjuk azonban, hogy az Adriát még nem sikerült újratükrözni kis tartományunkban, ezért funkcionálhat csak láttatottként a színpadon.
A szövegben Tolnai egy ponton említést tesz Tolsztojról is, aki élete fordulópontján a következő híressé vált szavakat mondja: „A művészet csak az élet tükre. Ha az életnek nincs értelme, a tükör is megszűnik érdekesnek lenni.”3 Tolnai Ottó tükrei nem szűnnek meg érdekesnek lenni, hiszen nem csak tükörként funkcionálnak, sokkal többrétűbbek, így ha egyik-másik meg is kopik, életben tartja őket, megszemélyesíti, eszközként használja egy szent költői cél érdekében.
S hogy mennyire tudatos a költői tárgykultusz Tolnai esetében, azt a tükörhöz és tükröződéshez való korai (gyermekkori) vonzódása mutatja. Elmondásából tudjuk, hogy kiskorában tárult elé a kanizsai tükörgyár szemétdombjának képe, mely tükördarabokkal volt teli. A gyár melletti étteremben békacombot is felszolgáltak, s a még élő, lábatlan békákat erre a szemétdombra dobták, ott múltak ki, ám haláluk pillanatáig haláltusájukat vívták halott tükrök darabjain, bevérezve így azokat. Rilke írja a Duinói Elégiákban: „Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete”4, s Tolnai Ottó gyermekkora emlékének fent említett képe így változtatja a tükördarabokat a békatorzókkal egy csúf, s borzasztó képpé, mely egyben izgató s felkavaró.
Tolnai Ottó az emlékezet tükrén szűri át tárgyait, felruházza azokat újabb tükröződési pontokkal, önmaga flamingóléte így ezekben a tükörszobákban tud kibontakozni. Az emlékezet pedig mint a valóság tükre működik.
Gyöngy
„A mi deklasszált világunknak az olcsó kis gyöngyeit próbáltam megmenteni.”5
Tolnai Ottó
Ha egy gyöngyöt tükörként, visszatükröződő felületként akarunk használni, egészen közel kell hozzá hajolnunk. A szem mozgásának tere félig zárt, meghatározott és irányított, szabadsága egy tudatalatti szabályrendszerbe kényszerül. A gyöngyben látott tükörkép hasonlóképp viselkedik, miniatűr leképezése a valóságnak, torzulat.6 A miniatűr látvány szürreális: kerekded arc, óriási szemek, apró háttér. A játék lehetőségét rejti magában, vidámparkok elvarázsolt kastélyait. Tolnai Ottó a gyöngyöt nem csak hagyományos, univerzális értelmezésben „dobja elénk”, szemezhetünk az igazgyöngy, üveggyöngy között, s rátalálunk többek között a gyöngytyúkra, a gyöngyfüggönyre, vagy a fagyöngyre is.
A realitás talajáról elgurult gyöngyformák új jelentést, és sokszor megszemélyesítést is kapnak. Elég, ha áthaladunk a gyöngyfüggöny fátyolán. A csilingelés már mint színpadi eszköz mutatkozik meg, hisz egy nem hagyományos hangszer kerül kezeink közé. A gyöngy(függöny) zeneisége hasonló a posztmodern színházi adaptációk zenehasználatához, s ezt a fajta zeneiséget próbálja Urbán András is megjeleníteni az A kisinyovi rózsa című előadásban egy cintányér nem mindennapi használatával. A költőhöz hasonlóan átalakítja tehát a tárgyat s kiemelve annak tulajdonságait, ellenkezve a szürke használati utasításokkal – miszerint egy ilyen függöny csak áthaladásra való – s máshogy kezdi használni. A cintányér esetében hol egy gyűszű pattogása csal ki a hangot, hol a finoman pergő só szólaltatja meg.
Csupán az előadás végén, illetve metronómszerűen egy némajátékot kísérő szövegillusztráció – kántálás – megjelenítésekor figyelhetjük meg a hangszer dobverővel való megszólaltatását. Ez az előadás végső jelenetében, s már a szöveg után olyan hangossá válik, hogy sérti a fület. Mint már kiemeltem a hétköznapi tárgyak hangszerként való használata, illetve hangszerek nem konvencionális megszólaltatása nem idegen a posztmodern, és / vagy a mozgásszínházi előadóktól sem. Nagy József alkotásait például végigkíséri a fent említett momentumok tömege. Nagy József Quintett című előadásának egyenrangú szereplői a zenészek, akik hangszerüket egyfajta brecht-i elidegenítő effektusként használják: a zongorát a húrokat pengetve, a dobot a bőr felszínét kapargatva szólaltatják meg.
A kisinyovi rózsa című előadás gyöngye a többször visszatérő rubintos kalaptű, hisz a szerző elmondásából tudjuk, hogy gyűjtőszenvedélye révén kapcsolatba került különféle tűkkel, így a kalaptűkkel is, melyek végén sokszor egy gyöngy állott. Az előadásban egy felnagyított kalaptű döfi át az agy agyag szürkeállományát, majd átalakul s a következő jelenetben egy kallódó zebra terelésére szolgál.
Víz/vízfelszín
A szemlélő és tükre ( jelen esetben a víztükör) között a – gyönggyel ellentétben – sokkal nagyobb távolságra van szükség. A közelítés homályosít, a víz mozgása felerősödik, a folyamatos vibrálás következtében „mozgó képpé” alakul. Míg a „gyöngybenézéskor” a tárgy tükörképe teljesen eltűnik, ha szemünktől távol helyezzük, a víztükörben ez csak torzul, ám továbbra is látható.
A hullámzó vízben arcunk egy akvarell technikával festett festményre emlékeztet, szétfolyik, elfolyik. Ha nem is hullámzik a vízfelszín, soha nem tisztán kivehető, sem az arc formája, sem a szem mélysége. A víztükör funkciója hasonlít tehát az akvarellek befogadásának működési elvéhez. A percepció sérül, ha egészen közelről, pár centiméterre a szemünktől vizsgáljuk. Kell egy optimális távolság. Ez egy bizonyos spektrumon belül minél nagyobb, annál élesebb lesz maga a kép.
A víz (tükre) az, ami élteti a jerikói rózsát is, azt a „zsugorított tujaféleséget”, mely akár több hónapos kiszáradás után is képes kinyílni egy pohár víz hatására. Az előadás egy pontján megjelenik egy pohár víz a színpadon, a tiszta víz a tiszta költészet papjának szomját hivatott oltani, s a bemocskolt csipkéket tisztára mosni. A víz szimbolikus manifesztálódása – mint kék indigópapír – pedig szintén zeneiséggel van teli, ahogy úszást mímelve mozog rajta a színész, susogó hangot ad, mint egy vitorla, vagy a hullámzó tenger.
Tükör
Veszélyes játék a tükör.7 Mint szimbólum is, s mint tárgy is. Ha túl sokat nézzük benne magunkat, vagy nézünk saját szemünkbe, ijesztővé és elidegenítővé válik.8 Egy „hétköznapi tükörben” reális képünk látszik, nem torzít, nem nevettet, nem ringat. Arra szolgál hogy megmutasson dolgokat. Elsősorban saját arcunkat, illetve azokat a dolgokat, amik mögöttünk vannak. Amit nem láthatunk, hiszen ahhoz, hogy lássuk őket, meg kellene fordulni, akkor viszont valami más kerülne mögénk. A múltat sem láthatjuk, ám képzeletbeli tükreinken át vissza tudjuk tükrözni legemlékezetesebb képeit. Tolnai Ottó ezeket a tükröket kelti életre, s a tiszta költészet papjaként újratükrözi saját emlékezetének, s egy közös tér (ez esetben Vajdaság, a Balkán, Jugoszlávia) embereinek emlékezetét.
Az előadásban először az elfekvőben lévő ágyak szélén jelenik meg a tükör. Itt a kórlapot helyettesíti, s ahogy megjelenik a színen, rögtön el is tűnik, letakarják egy csipketerítővel. Egy pillanatra villan csak fel, sugallva viszont későbbi, igen erőteljes jelenlétét (akárcsak a filmek első képkockáján megjelenő pisztoly, melyről már akkor tudjuk, hogy valamikor el fog sülni).
Nagyanyáink szobáinak sötétjéből még felsejlenek emlékeinkben a csipketerítőkre helyezett csecsebecsék, nippek. Tolnai és Urbán világában a már halódó nénikék és bácsikák kórképe is csipke-körítést kap, ezáltal szépülve meg. Ám nem csupán egy tárgy eltüntetését, megszűnését értelmezhetjük a fenti cselekmény által, eszünkbe juthat kisgyermekek egyik kedvenc játéka: a kendő mögé bújás. A kicsi gyermekek azt hiszik, nem látja őket senki, ha egy kendőt tesznek szemük elé, hiszen amit ők nem látnak, az nem létezik – elméjükben ekkor még így képződik le ez a látvány. Az ezt követő lépcsőfok már a tükörrel való találkozás, s annak tudatosulása, hogy önmagukat észlelik a térben s környezetükben. Percepciós váltás ez, mely pár éves korban következik be. Az idős emberek is sokszor válnak gyermekekké, felejtenek el dolgokat, visszatérnek a kiindulópontra. Ezen az első színpadképen a csipkék jelentik az életet, a polcokon sorakozó csecsebecséket, s egyben előrevetítik a halált, hiszen a halál beálltakor az elfekvő ágyainak végében letakarják a kórlap helyét – az előadásban ezt a tükrök helyettesítik.
A tükrök második megjelenési pontja az előadás felezőpontján van (az első könyv lezárása, s a második könyv nyitófejezetének határvonalán), mikor egyedül marad a színpadon egy kottatartón lévő tükör, egy flamingó, s egy cintányér, melyre só pereg. A flamingó nem láthatja magát a tükörben, hiszen az a közönség felé irányul, kompozícióbeli funkcióját tölti csak be, nem jön létre a madár számára a biztonságérzet, törékeny marad, akárcsak a kisebbségi költő.
„mert a kisebbségi is akár a flamingó
e vacogó rózsaszín lény
csak önnön tükörtermekben manipulált
tömegében érzi otthon magát
marad talpon áll egymásra kopulál”9
A harmadik s egyben utolsó megjelenése a tükörnek, tükröknek az előadás utolsó szekvenciája, egyben legerősebb képe, a záróakkord. Itt már nem csak a flamingók sokszorozódnak, hanem a Tolnai univerzum minden olyan szereplője, aki/ami korábban megjelent. Tükrök, evőeszközök, szalma, flamingók, cintányérok borítják be a színpadot. Itt a tükrök Tolnai-féle értelmezési síkjainak egy újabb szegmense jelenik meg.. A tükör nagyítja a teret, összegyűjti a fényt, ezért régen minden ház, kávéház, borbélyműhely, és sokszor a szociális élet akkoriban igen divatos terének, a fürdőknek a falai is óriási tükrökkel voltak borítva.
Ana Tasić kritikájában Robert Wilsonnal hasonlítja össze a rendező képi látásmódját, ez a legszembetűnőbben talán ezen a ponton válik igazzá.10
Más elemzők írásában is történik utalás az avantgárdra, Kovács Fruzsina a következőképp látja: „Ha egyszer az avantgárd testet öltene, az tulajdonképpen egy kimért vonású, öltönyös férfi lenne, ing nélkül, mezítláb. Külön öröm, hogy ez a szimbolikus alak ezúttal fellépett a deszkára...”11
„ újra tükrözzük mind a fürdők falait
mind a kávéházakat kocsmákat
újratükrözzük a borbélyműhelyeket
nagy ünnep lesz...” 12
Az eltűnt, letűnt kor visszatükrözése tehát Tolnai illuzórikus, idealisztikus vágya. Urbán András tükrei a színházat nagyítják, a nézők lelkébe fényt tükröznek agresszívan, az mondhatja magát szerencsésnek, aki sötétben maradt, az események további folyását ugyanis csak ő követheti tovább. Az elvakított nézőket viszont a darab kikényszeríti biztonságos nyugalmi pozíciójukból, s megmozdítja őket. Az eddig koherens nézőtér megbomlik, zizeg, forog, indirekt módon megszólítódik, s a néző akaratlanul is az előadás részévé válik. A látvány szépségét itt a vakítás aktusa töri meg.
A kanizsai tükörgyár privatizálásával a költő tükörgyárossá szeretne válni, így újratükrözhetné Vajdaságot. Újratükrözné az Adriáig, s onnan behozná a fényt. Ez az illuzórikus költői kép jelenik meg a színpadon egyfajta minimalizmusában is monumentális kompozícióban, az utolsó jelenet némaságában. Tolnai világát sikerül fénnyel tölteni, s újratükrözni.
A színpadon a színészek tárgyakká, rakodómunkásokká változnak át, alárendelt helyzetükben szólaltatják meg az utolsó akkordot a sózott cintányérokkal s fokozzák a zajt az elviselhetetlenségig. A főszerep Tolnai tárgyaié lesz, s volt is végig, a színészek csak mágnespatkók, akik mozgatják ezeket. A rendező az úszómester, a költő pedig maga a teremtő. A szöveg, s univerzumteremtő.
Egy beszélgetésen a következő mondat gurult ki Tolnai Ottó szájából: „Egyszer történt, már nem is tudom, hogy láttam, vagy csak elképzeltem”, s itt belekezdett véget nem érő történeteinek egyikébe. Azt gondolom ez a mondat hűen TÜKRÖZI Tolnai gondolkodásmódját, és fantáziáját. Ennek jegyében a három motívumot – a gyöngyöt, a vizet és a tükröt – egymásra tolhatjuk egy vízió erejéig: egy tükörfürdőben búvárkodó gyöngyhalász merülése a vízfelszín alá, fején egy gyönggyel díszített, kalaptűvel átszúrt kalap billeg...
1 Azért beszélhetünk karmesteri posztról, mert Tolnai Ottó egy instrukcióval látta el a rendező Urbán Andrást. Arra kérte, hogy a színészek a szövegkönyvet egy kottatartóra helyezve olvassák fel, ne fejből megtanulva mondják el.
2A test tükörjellege kapcsán Merleau-Ponty impliciten már kifejezetten színházi sajátosságokról ír: „Az ember tükör az ember számára. Maga a tükör az egyetemes mágia eszköze, mely a dolgokat átváltoztatja látvánnyá, a látványt dologgá, engem másikká és [a] másikat magammá.” In: Müller Péter: Test és teatralitás, Balassi Kiadó, Bp., 2009. 23.
3Tolsztojt idézi Laziczius Gyula: A bölcselő Tolsztoj. IN: Nyugat, 1928.18. szám, http://epa.oszk.hu/00000/00022/00451/14091.htm, letöltés ideje: 2012. 01. 31.
4Rainer Maria Rilke: Az első elégia. IN: Rainer Maria Rilke: Duineser Elegien Duinói elégiák, Argumentum Kiadó és Nyomda Kft, 2003.
5Az idézett szöveg egy beszélgetésen hangzott el a Kosztolányi Dezső Színházban, 2011-ben.
6"A szem hátsó részére nézve – állítja Descartes - „nem kis meglepetésünkre és csodálkozásunkra egy képet láthatunk, mely a külvilág tárgyait jeleníti meg természetes perspektívában...Hogy pontosabban fogalmazzunk: állandóan egy olyan szobában vagyunk, mint Descartes szakállas embere, a saját szemünk ez a sötét szoba. Sosem léphetünk ki belőle, egy olyan szobába vagyunk bezárva, aholk kizárólag retinális képekkel szembesülünk, és soha nem magukkal a dolgokkal: a retinális képeknek minden összehasonlítása magukkal a dolgokkal, a tárgyakkal, az utánzatoknak, másolatoknak az eredetivel való összehasonlítása illuzórikus...” Miran Božović: Az ember saját retinája mögött. In: Hitchcock. Kritikai olvasatok. Apertúra Könyvek, Pompeji Kiadó, Szeged, 2010, 176.
7A tükörkép tehát már eleve különleges, átmeneti státusszal rendelkezik a képmások között: magában rejti ugyan a leképezés elidegenítő mozzanatát, mégsem balzsamozza be a pillanatot, hanem éberen követi modellje minden rezdülését. ( Jankovics Márton: Megkettőzve http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=10790&gyors_szo=%257Ct%25FCk%25F6r&start=0. Letöltés ideje: 2012. 01. 31.)
8„... a delphoi jóslat - „ Ismerd meg önmagad” - platóni parafrázisa: „Fogadjuk el – mondja Platón - „hogy ahelyett, hogy beszélünk egy emberhez – a delphoi felirat ezt a szemünkbe mondja jó tanácsként – lássuk meg saját magunkat!” (Platón: Első Alkibiádész) Hogyan lehetséges ez, hiszen a szem nem láthatja önmagát? A szem minden esetben egy tárgyra néz – mondja Platón - , s ezáltal látja mind a tárgyat, mind önmagát...” Miran Božović: Az ember saját retinája mögött. In: Hitchcock. Kritikai olvasatok, Apertúra Könyvek, Pompeji Kiadó, Szeged, 2010. 179.
9IN: Tolnai Ottó: A kisinyovi rózsa. Factory Creative Studio Kft., Szeged, 2010. 42.
10Ana Tasić Poezija i metafizika című elemzése több ponton említi az avantgárd vonulat képviselőit, a jellegzetes képkezelés Urbán András és Tolnai Ottó közös művében, A kisinyovi rózsa című előadásban is nyomon követhető. (Ana Tasić: Poezija i metafizika, kézirat)
11Kovács Fruzsina: Ábrázolni a világ struktúráját (kulter.hu, 2010 http://kulter.hu/2011/02/abrazolni-a-vilag-strukturajat/ Letöltés ideje: 2012. 01. 31.)
12Tolnai Ottó: A kisinyovi rózsa. Factory Creative Studio Kft., Szeged, 2010. 41.
