A Hamlet, az Hamlet, az Hamlet, az Hamlet – mondhatnánk, a hagyományokkal terhelt történetiség után szabadon, a maga egyszerűségével, örökérvényűségével, kegyetlenségével és abszurditásával egyetemben. Mezei Kinga kriminalisztikus tragikomédiája viszont mindenképpen valami saját, valami, ami a privát Gesamtkunstwerk felé tendál. A rendező egyetlen műnemen belül egyesítette mindazt, amit bele lehetett emelni. Emellett mellőzte a shakespeare-i életműre már évszázadok óta túlsúlyával nehezedő tragédiára, komédiára, királydrámákra történő felosztást. A jelenlegi feldolgozás ugyanakkor mindez egyszerre, egy bűnügyi krimi vázának felhasználásával. A térdig vérben tocsogó tragédia nagymonológjait helyzetkomikum szakítja meg, az örökösödési harc komoly elbeszélését és alakítását egy poirot-i aprólékos rögeszmékkel totyogó Horatiusra bízzák, az idősebbik Hamlet gyilkosságát leleplezendő színdarab pedig a kortárs színháznak görbe tükröt mutató dán haladzsába fordul.
Mezei Kinga úgy kísérelte meg dekonstruálni a darabot, hogy az kriminalisztikus tragikomédiaként hasson – ahogyan azt a cím alatt levő műfajmegjelölés is jelzi. Ez a Hamlet tehát más mint az eddig látottak, ugyanakkor mégis a Hamlet. Az előadás két egymást követő részre oszlik, és bár mindkettő szórakoztató a maga nemében, és az utóbbi ki is pótolja, magyarázza, végjegyzeteli az előzőt, a kettő közötti szakadás mégis az, amely a műfajmegjelölést indokolttá teszi. A darab, a „néma csöndig” lényegében az Arany-fordítás szövegét követi. Egyes események helyenként máshogy következtek be, de a szöveg lényegi formája megmaradt. A kettő közötti átmenetet képező gyors egymásutániságban lezajló kölcsönös sorozatgyilkosság után pedig csak a Ralbovszki Csaba játszotta Horatio és a Molnár Zoltán játszotta Fortinbras maradnak a színen. Ekkor pedig nem marad más mint elbeszélni mindazt, ami a háttérben zajlott, mindazt, amitől a norvégok közeledtétől rettegő (szintén Molnár Zoltán játszotta) pap félt, mindazt, ami a hamleti politika színfalai mögött gomolygott.
Mezei Kinga a rendezői teendők mellett Gertrúdot formálta meg a deszkákon. A többi szerepben pedig Csernik Árpádot láthatjuk a zavarodott Claudius szerepének frivol kapcsolatában Gertrúddal. Mészáros Árpádot helyét nem lelő, izgága, neurotikus Hamletként. Emellett Mészáros Gábort, Béres Mártát (egy aprólékosan kidolgozott és részleteiben sem megalkuvó Ophéliaként is), Mikes Imre Eleket és Molnár Zoltánt, akik különféle, ám minden alkalommal jól megformált szerepekben tűnnek fel. Lényegében ők hordozzák azt a komikus szálat, amely a Hamlet körüli méla gyanakvás és kontemplatív bosszú közötti résben még bőven elfér. Ralbovszki Csaba a már emlegetett poirot-i Horatiust, a minden mögött álló, eredetileg a norvég érdekeket szolgáló végrehajtót játssza. A végén betoppanó, szimbolikusan is cipőjébe bújó Fortinbrast Molnár Zoltán játssza.
A rendezői kézjegy az eklektikus díszleten, jelmezeken és az aszimmetrián, dekompozíción, aránytalanságon és a felhasznált anyagok visszásságain alapuló test- és térkezelésen is megmutatkozott. A színen megjelenő szereplők így nemcsak egymással, hanem a térrel is interakcióba kényszerülnek lépni, nemcsak egymást segítik és gátolják, hanem a tér organikus üregeit, járatait, kanyarjait és folyamatosan alakuló vonulatait is figyelembe kell venniük. A szét- és összeszerelhető elemekből álló díszlet úgy tagolja a teret, hogy a jelenetről jelenetre vándorló egzisztenciális veszély szinte bármikor valósággá válhat. A természetes anyagokból, fából, földből, nyálból, vízből, füstből és levegőből álló díszlet eltekint attól a technológia biztosította kényelemtől, amely azt akár meg is gátolhatná létrejöttében. Ez alól csak a mindenre fényt vető zseblámpa a kivétel. Az elsősorban Horatius fürkésző tekintetét kiegészítő fénycsóva egy figyelemfelkeltő, de egyben egy figyelem terelő funkciót is betölt. A zene pedig (Mezei Szilárd), akárha követné ezt az aránytalanságra és egy sajátosan szálkásra faragott groteszkre alapuló esztétikát. Az elsősorban járulékos jegyeket, amelyeket más talán elkendőzne, ez a darab felerősíti, szerepe van a zajnak, a zörejnek, az elkerülhetetlen méretnek vagy a mormolt, elhadart félmondatnak. Guildenstern még magasabb lett, Rosencrantz pedig még köpcösebb. Nincs véletlenszerűen kimondott szó vagy koppanás, nincs indokolatlan szünet és nincs fölösleg. Mezei Kinga úgy rendezte meg a Hamletet, hogy az eleve feltételes jelentést hordozó tulajdonságokat kiemelte, felnagyította, majd minden mást, ami nem tartozik a szüzsé velejéhez, ennek a feltételnek a teljesüléséhez szabott.
Mindent egybevéve: egy szórakoztató és a maga nemében sajátos megoldásokat hordozó előadást nézhetünk meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Az előadás közel két óra hosszáig tart, szünet nélkül. Az első röprízre pedig március 27-én, a színházak világnapján kerül sor.
