Nem vagyok irodalomtörténész. Még kevésbé levéltári kutató. Inkább csak egy költő, író, újságíró, aki kedvét lelte abban, hogy munkahelyén szabadságot vegyen ki, s nyugodtan, kapkodás nélkül, a hétköznapok szürke rohanásából kissé kiszakadva, rászánja szabad idejét arra, hogy átnézze, kicsit rendszerezze, gondozgassa egy korábban élt pályatárs hagyatékát. Vagyis hátramaradt kéziratait, fényképeit, igazolványait és egyéb dokumentumait, újságkivágásait, cikkeit, leveleit, feljegyzéseit, félbemaradt, megkezdett, de már befejezetlen műveit, kézzel írt jegyzeteit. S miegyebeket, ami általában egy-egy hasonló levéltári anyagban fellelhető.
S nem kevésbé úgy is, mint egy színész, aki érdeklődést mutatott annak a színháznak az alapító igazgatója – és életműve – iránt, amelyben igen rövid színpadi pályafutása során élete legemlékezetesebb előadásait készítette, legfontosabb szerepeit játszotta. S tegye ezt különösebb eltökélt cél nélkül.
Ezen persze csak annyit értek, hogy a munka megkezdésekor nem volt nagy ívű tervem, hogy tanulmánykötetben emlékezzek meg Laták Istvánról (1910–1970) – egyébként sem szeretem a tanulmánykötetek rideg és tudálékos modorosságát, teljességgel idegen tőlem és habitusomtól ez a magatartás –, hogy kritikai kiadást szerkesszek kéziratai alapján, összegyűjtsem kallódó publicisztikáit, vagy hogy kiadatlan, kötetbe nem sorolt írásaiból állítsak, válogassak össze egy impozáns kötetre valót. Persze mindez elképzelhető (mondhatni: benne van a pakliban…), és végeredménye lehet egy-egy ilyen vállalkozásnak, de a kezdeti motivációm mégsem ez volt.
A legfőbb célom – ha egyáltalán mondhatok ilyet – ezzel a munkával alapvetően az volt, hogy amennyiben közreadok a zentai Történelmi Levéltárban feltárt anyagból néhány cikket, s ha találok Laták István kiadatlan, kéziratban maradt – lappangó – munkáiból, akkor kicsit talán a szerző személyére és munkásságára, művelődésszervezői tevékenységére irányíthatom a figyelmet, s talán felkelthetem mások érdeklődését is.
Munkám megkezdésekor tehát lényegében az az egyetlen, s felettébb szakmaiatlan szempont vezérelt, hogy – a kíváncsi, de részben talán laikusnak is mondható ember érdeklődésével – belenézzek a huszonöt doboznyi levéltári anyagba, Laták István hagyatékába, s azután minden más, további tervemet és cselekvésemet az ott fellelt anyag irányítja és határozza meg, olyan irányban indulok tehát „tovább”, amilyet az anyag kijelöl, meghatároz a számomra.
A levéltári anyagot röviddel előttem Bózsó Izabella kutatta, aki Póz, maszk, fikció címmel tavaly készítette el diplomadolgozatát az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén – mentora Faragó Kornélia volt –, ő azonban elsősorban Laták István 1935 és 1970 közötti levelezését vizsgálta, a szépirodalmi hagyaték feltárása csak érintőlegesen volt jelen munkájában.
Laták István – aki több szempontból is fontos, érdekes és izgalmas alakja vajdasági magyar művelődéstörténetünknek – nemcsak költő, de novellista, prózaíró, dramaturg, újságíró és publicista volt, s egyebek mellett a szabadkai Népszínház alapító igazgatója is –, 1910-ben született Adán. „Ahhoz a vajdasági írónemzedékhez tartozom, mely elsőnek eszmélkedett e búzatermő tájakon az első világháború után, s Kassák Lajosék és Barta Sándorék, valamint a Vajdaságba települt magyar emigránsköltők hatására több mint három évtized előtt, a délkelet-európai új államokba is betört modernista szellemi törekvésekkel összhangban kezdett írni” – emlékezett vissza pályakezdésére harminc esztendővel később, a múlt század ötvenes éveinek közepén, vagy legfeljebb a második felében készült feljegyzésében, amelyik, sajnos, dátum nélkül szerepel a hagyatékban.
Hagyatékát az 1970-ben bekövetkezett halála után, 1971. március 10-én helyezte el a zentai Történelmi Levéltárban a költő fia, Laták András rendezetlen, de megőrzött állapotban. Az anyagot tíz esztendei munkával Dobos János és Keresztényi Márta rendszerezte. A hagyaték azonban továbbra is zárolt, csak a család engedélyével kutatható, így hát mindkettőnknek – Bózsó Izabellának és szerénytelenségemnek is – a szerző unokája, Laták István sportújságíró, a Magyar Szó hétfőnként megjelenő, Sportvilág című mellékletének jelenlegi szerkesztője írásos hozzájárulása tette lehetővé, hogy belenézhessünk.
„Füvet harapdálnak kocogó bárányaim,
Topognak, tapognak a gyepen,
Merengek az alkonynak violás árnyain
S a szétfutó nyájat terelem.
A paskomokból csúf kiáltások verődnek,
Esőt várnak iázó csacsik.
Búbos vén kemencék fölött diófák nőnek,
Haragoszölden, csillagokig.”
(Laták István: Emlékezés gyermekévekre)
Laták Istvánnal mintha váltottuk volna egymást ebben a vajdasági tájban. Ő 1970-ben hunyt el, és 1971-ben születem. Esélyünk sem volt hát találkozni – s a magam szempontjára fordítva a dolgot – esélyem sem volt megismerkedni, vagy személyesen is kapcsolatba kerülni vele. A kapcsolatok személyességének egyszerű fizikai módjánál azonban sokkal mélyebb a szellemi találkozás, s ennek a lehetőségét pedig senki sem vitathatja el. És a minket meghatározó, befolyásoló élettereink is nagyjából hasonlóak, részben azonosak is (voltak): Zenta, Ada, Szabadka, Újvidék…
A levéltári anyag első dobozában kapott helyett az újvidéki Matica Srpska szerb nyelvű, 1962-ben megjelent kiadványa Biografsko-bibliografski leksikon jugoslovenskih pisaca címmel. Érdekes megfigyelni, hogy a szerző a róla szóló szócikk oldalát, a nyomtatott szöveghasábok mellett, a lapszélen kézzel – körben – teljesen teleírta. Kézírásos megjegyzéséből kiderül, hogy elégedetlen volt a munkásságát méltató sorokkal: „Az egészet átdolg., kiegészíteni, különösen a Literatura részt” – írta. Az említett irodalomjegyzék pedig valóban nagyon hiányos, mindössze két írást említ: „LITERATURA – M. Majtényi: »Szótlanok megnyíló szája voltam…« Híd, XXI, 1957, 283–288; G. Juhász: Új (és régi) ritmusokra lépkedve, Híd, XXIV, 7–8, 1960, 631–633.” Majtényi Mihály itt említett, a Híd című folyóirat 1957-ik esztendei 5-ös számában megjelent, Laták Istvánról szóló méltatásában így fogalmaz:
„A költőt saját korszaka állítja helyére, és a költő magával viszi mindig műveiben egész korszakát. Ez természetes kölcsönhatás. Az a mandátumlevél azonban, amelyet a poéta kezdettől a zsebében érez (saját calaphaktori kinevezése, szószólói megbízatása) alapjában nincs meg, fikció csupán – a tehetségteleneknél önámító hamisítvány – hiszen költőnek nem választanak meg senkit... és százak, ezrek mégis költőt választanak mindennap.
Valahol megkezdődik a dolog, talán ott, hogy »nem lángból füstöt, hanem füstből hozni ki lángot«; ott, ahol a költő megbirkózik ... nem az érzéssel, hanem a kifejezéssel. Most, hagy megkísérlem kibogozni egy költő harminc alkotóévét, természetesen semmit sem tudok első verséről és... első benyomulásáról – személyesen vagy írásban – valamelyik szerkesztőségbe; az első kipirult odaállásról valakik elé, hogy versét, írását elmondja, felolvassa. Minderről semmit sem tudok, s ő maga sem emlékszik talán. Saját korszaka állította helyére harminc év előtt (időpont? talán a költő maga sem tudja biztosan), és azóta mindig hozza magával saját korszakát.
A valóság Laták István körül az – mert róla írok –, hogy harminc év telt el, amióta »megjelenik«. Vannak írók, akiknek alkotói élete egybеmosódik, akiknél a fejlődés belső törvényekből adódik, vannak azonban olyanok, akiknél – mint a kiállításon a jelzőtáblára – döntő mondatokat írhatunk fel. Egy ilyen döntő mondatot önmagáról maga Laták írt le:
»...szótlanok megnyíló szája voltam«”.
Az összesen huszonöt doboznyi hagyaték második dobozában, amelyik a jegyzék szerint a szerző munkásságának dokumentumait, színikritikáit, kulturális jegyzeteit őrzi, tematikusan csoportosított – kötetbe nem sorolt – elbeszéléseket is találtam. Ez volt hát az első befolyásoló tényező, amelyik abba az irányba terelt, hogy a költő hagyatékának feltárásban prózai munkásságát részesítsem előnyben, illetve azzal foglalkozzam elsőként. Sajnos, azonban nem találtam arra utaló feljegyzést, hogy ki csoportosította a fellelt sorrendbe ezeket a kiadatlan műveket: a szerző kezdte-e el kötetbe szerkeszteni írásait (versei között ugyanis megtaláltam ilyen félbemaradt, töredékes munkát is…), vagy már levéltári anyagként Dobos János és Keresztényi Márta rendszerezte így.
Az itt talált novellák logikai, nyilvánvalónak tűnő tematikai, stilisztikai jellemzői alapján az eredeti sorrendet kicsit megbolygatva a Végzetes pillanat című elbeszélést hoztam előre sornyitónak, amelyik a fellelt változatban a harmadik helyen állt a Lesekedésés a Vicinálison, este című elbeszélések után.
VÉGZETES PILLANAT
Azért is kívánkozik a kötetbe nem sorolt elbeszélésekből fellelt összeállítás elejére a Végzetes pillanat című, mert lényegében szinte az összes fontosabb latáki jellemzőt, stílusjegyet egyesíti magában. Ezek összegzéséből és elemzéséből pedig szinte azonnal kiderül, hogy a novellák központi elemei (a ciklus kohéziós jegyei…) alkalmasint igenis rácáfolnak – még ha esetenként csak részben is – a szerzőről kialakult, és a köztudatban évtizedek óta uralkodó sztereotípiákra.
Itt van rögtön a Végzetes pillanat felütésében, nyitó momentumában a magánéletnek, a hálószobatitkoknak, a szexualitásnak a korra jellemző modorossághoz képest szokatlanul nyílt kezelése, például amikor a férj azzal korholja asszonyát – az iménti együttlétükre visszautalva épp –, hogy „Olyan akarom is, nem is voltál…” Ő pedig az előző napi nagymosásban talál kifogást a fáradtságára. Másik fontos, jellegzetes eleme pedig a tragédia sorsszerű, elkerülhetetlen, elejétől sejtett (mondhatni kiszámítható…) bekövetkezése. Erre utal a novellák szerkezeti felépítése is: habár esetenként a kezdetektől, másszor csak bizonyos expozíció után, de már tudható, hogy hamarosan megtörténik majd a szerencsétlen esemény, mégis kellőképp elnyújtott építkezéssel a szerző más irányba tereli olvasója figyelmét, mintha leplezni akarná szándékát, illetve elaltatni közönségének éberségét. Végül pedig egy tömör megoldással, alig néhány mondatban „vezényli le” a tragédiát, hogy az annál váratlanabb és megdöbbentőbb legyen.
Az elbeszélések rendszeresen visszatérő eleme az utazás, az úton lenni életérzése, ami ugyancsak a sorsszerűségre utal vissza: Navigare necesse est, vivere non est necesse – ahogyan Plutarkhosz is feljegyezte egykoron Pompeius hadvezér szavait; vagyis: hajózni kell, élni nem kell… Laták történetei is sokszor játszódnak vonaton, kupéban, utazás közben. Tehát a vasút is az élményvilágának egyik központi eleme, és sokszor a tragédia eszköze is egyben.
Érdemes megfigyelnünk azt is, hogy utóbb a levezetésben, lezárásban, hogyan fejti ki ennek részleteit és következményeit. A férj, aki az imént még a rossz szex miatt korholta asszonyát, ekkor már ott áll két félárván maradt gyermekével – özvegyen.
