A magyar kultúra napja, január 22-e alkalmából sajtónk, tehát napilapunk is, a figyelemfelkeltés szándékával hirdette: „Nyelvünk a kultúránk”. Ez a jelszó drámai tömörséggel mindent magában foglal, ami az anyanyelvű közösség és a vele érintkező egyén számára meghatározó jelentőségű: a történeti tudattartalmakat csakúgy, mint az értelmi-érzelmi töltésű közlendők cseréjét.
E vonatkozásban is felmerül, sőt szükségeltetik a nyelvművelés szerepvállalása, hiszen szakszerű segítséget leginkább e tevékenység nyújthat múlt- és jelenbéli értékek egybefonódásának megértetéséhez. A folytonosság, a tizenegy évszázados jelenlét bizonysága és tudatosítója ugyanis az anyanyelv. Ebből egyenesen következik, hogy a szakismeretet és hivatástudatot egyaránt igénylő munkára csak olyan ember vállalkozhat, aki teljesen birtokában van a nyelvvel kapcsolatos ismereteknek, tehát tudja, milyen a nyelv rendszere, milyen történeti fejlődésen ment át, milyen dialektusok színezik, s végül milyen a vizsgálandó nyelvközegnek a mai állapota.
A felsorolt kritériumok nyelvtudóst föltételeznek. Ha ehhez a követelményhez tartanánk magunkat, be kellene érnünk egyszemélyes nyelvműveléssel. Csakhogy a nyelvművelés az alapoktól elindulva építkezik, akárcsak bármely más szellemi tevékenység. A családban együtt születik a gyermekkel az anyanyelvre nevelés készsége, majd a spontán nyelvművelés, pontosabban a nyelvhasználatra való szoktatás, amely – az óvodai, majd pedig az iskolai pedagógus révén – csakhamar tudatos tevékenységgé nemesedik.
És már megint itt vagyunk a csúcson, a sziporkázóan szellemes nyelvművelő munkássága előtt annak ellenére tisztelegve, hogy az ultraliberálisok nem átallják lekicsinyelni megállapításait, mondván: „nem nyelvész, csak nyelvészkedő; öreg, tehát konzervatív”… és csak hullajtják az ocsút emberünk tiszta búzájába… Közülük a leghangosabb, jóllehet maga is alaposan beletaposott a hetedik évtizedébe, már túl is van a felén, úgy látszik, örökifjúnak hiszi magát, és ontja a mérgét, ha egy-egy idegen szó helytelenül jelenik meg a sajtóban.
Vele szemben a nyelvművelő higgadtan érvel, s magyarázatot keres és talál a hiba elkövetőjének mentségére. –Majd szólnom kell ennek a szegény gyereknek – mondja fennhangon –, hogy a TANÚSÁG nem azonos a TANULSÁG-gal, a HONTALAN a HAJLÉKTALAN-nal, és így tovább.
De hogy van merszük az ultráknak kétségbe vonni igazgyöngysort alkotó egykori tanáraim – Benkő Loránd, Fábián Pál, Szabó Dénes, Szathmári István – szaktudását?!
A sors kegyelméből akadémikus professzoraim emlékével a szívemben, frissen szerzett diplomával a zsebemben újra tanulóvá, a nyelvművelő Kossa János tanítványává lehettem.
