Enikő és Emese életét végigkíséri a népművészet. Gyermekkoruktól kezdve vonzotta őket a nemezelés és a népművészet világa. Fiatalabb korukban ők tanultak, ám mára fordult a kocka, ők tanítják az érdeklődőket.
Balról Emese, jobbról Enikő a Mesterségek ünnepén a budai várban
Nagyon szívesen fogadtak otthonukban egy kellemes beszélgetésre. Honnan indultak és hová tartanak?
– A nemezelés mindenképp Zentához köt, bár sok helyen nemezeltünk már a világban, és többféle nemezelővel megismerkedtünk, de innen indultunk, ezért is meghatározó számunkra ez a város. Mezei Erzsébettől tanultunk nemezelni. Először fazekaskodni jártunk a képzőművészeti alkotóműhelybe, amelyet Vrábel János és Mezei Erzsébet vezetett. Mi ragaszkodunk a néphagyományokhoz, a népművészethez. Úgy gondolom, hogy ez ennek a műhelynek köszönhető, mert munka közben népzenét hallgattunk, hagyományos, népi formákat csináltunk. Nem is tudunk ebből kitörni, modern darabokat nem készítünk – avatott be Enikő a kezdetekbe.
Tény, hogy amerre nézek a házban, mindenhol gyapjút látok. Takaró, faliszőnyeg vagy épp gyermekjátékok formájában.
Enikő és férje, Gergő esküvői ruhája, amelyet maguk készítettek
– Főleg használati tárgyakat készítünk: földre, falra való nemeztakarót, fejfedőt, lábbeliket, sálat és persze nemezjátékokat, kezdve a labdától a pónilón át a hercegnőkig. Ez is az egyik csodája, hogy amit az ember kitalál, azt meg lehet valósítani belőle. Bármi elkészíthető, csak a fantázia szabhat határt – meséli Emese, közben pedig hosszasan részletezi egy-egy darab történetét. – Ha gyermek születik a családban, vagy ünnepelünk valamit, mindig személyeset viszünk ajándékba, persze nemezből. Amikor megszületett a kislányunk, mi is egy ilyen darabot kaptunk a családtól, amelyen mindenki dolgozott egy kicsit a legkisebbtől a legnagyobbakig.
Táborok, kiállítások, vásárok aktív látogatói a lányok. Mindketten tanárok, ám Emese egy idő után feladta állását, és férjével, Kovács Imrével eldöntötték, hogy kipróbálják főállásban a népművészet ezen ágát.
– Már két éve csak nemezeléssel foglalkozunk a férjemmel együtt. Erdélyben, Csíkszeredában élünk. Járjuk a világot: Magyarországon vásározunk, de svéd nemezelőktől is tanultam, oda is járok vásározni, kapcsolatokat alakítottunk ki, ahol tudunk, ott vagyunk. Most elmondhatom, hogy teljes mértékben azt csinálom, amit szeretek.
Enikő 2010-ben megpályázta a Népművészet Ifjú Mestere címet, amit sikeresen meg is kapott.
– Öt tárgyat kellett beadni és egy dolgozatot a pályamunkákról. Érdekes volt, mert kötött a határidő, én pedig már szülés előtt álltam. Még azon a napon is, amikor mentem szülni, elkészítettem egy táskát. Nagy öröm számomra, hogy magaménak tudhatom ezt az elismerést.
2004-ben nemzetközi nemez-világtalálkozó volt Kecskeméten, amin természetesen ők is részt vettek. A világ összes nemezelője összegyűlt. Különböző nemzetek munkáit lehetett megcsodálni. Jöttek Norvégiából, Japánból, Amerikából. Minden nemzetnek megvannak a saját motívumai és stílusjegyei, a hozzáértő szemek azonnal felismerik, hogy milyen nemzet munkájáról van szó. Hasznos volt számukra ez a találkozó, mert sok új dolgot láthattak, tapasztalhattak.
Mesetakaró
Élményeik között számos ilyen esemény sorakozik még, de van egy igazán kimagasló, amiről Enikő mesélt.
– Egyik legszebb élményem a délvidéki nemezsátor elkészítése, melyhez a szakmai segítséget és a folyamatos lelkesítést, bátorítást Vidák Istvántól és Nagy Maritól kaptuk. Azóta is minden évben a budapesti Mesterségek ünnepén sátrunkkal képviseljük a délvidéki nemezelőket. A nemezsátor születése az összefogást, a szeretetet és a hihetetlen kitartást erősítette bennünk. Ehhez a kisiskolás gyermekek szorgalma, ügyessége és jókedve is sokban hozzájárult.
Egy idő után Nádudvarra kerültek, ahol a népi kismesterségek szakiskolájában tanultak. Így már van papírjuk, hogy nemezkészítők. Szeretik ötvözni a különböző anyagokat. Munkáikba belekerült a bőr, amit mellények és lábbelik készítésénél használnak leginkább.
– Tanultunk, később tanítottunk. A Nemezelés a Hortobágyon népi kézművestábort immáron ötödik alkalommal szervezzük a Vókonya-pusztai tanyán. Hagyományápoló táborunk fő tevékenysége a nemezelés mint a textilkészítés legősibb formája. Népművészetünk továbbadása és éltetése céljából használati tárgyakat készítünk gyapjúból, népművészeti motívumokkal díszítve, melyeknek egyben jelentéshordozó szerepük is van. A műhelyfoglalkozások mellett szakmai előadásokkal is gazdagítjuk táborlakóink népművészeti tájékozottságát, hisz fontosnak tarjuk, hogy elméletben és gyakorlatban is jártasságot szerezzenek e mesterség magyar és a rokon népek hagyományából. Táborunknak a Hortobágyi Nemzeti Park területén Rózsa Péter tanyagazda és biogazdálkodó ad helyet, aki ősi magyar állatfajtákat tart ezen a területen, és így hagyományos módon élteti e tájat. Szándékunk ezáltal az is, hogy a mai civilizált környezetükből és rohanó világukból kizökkentett emberek megtapasztalják nagyapáink életvitelét és körülményeit, a nehézségeivel és a varázslatosságával együtt – meséli Emese, aki azt is elmondta, hogy ő és testvére alapították a tábort, de később férjeik is csatlakoztak a szervezéséhez, és aktívan részt vesznek a tábor életében.
Enikő nagyobbik lánya, Emőke már „profi” nemezkészítő. Labdát és párnát is készített már nagyszüleinek. A gyermekeik ebbe születtek bele, és nekik köszönhető az is, hogy a lányok elkezdtek játékokat készíteni. Emőke karácsonyra egy szárnyas királylány pónit kért a Jézuskától, amit persze meg is kapott. Ebből is látszik, hogy tényleg csak a fantázia szabhat határt, mert csak ötletek kellenek, mindent meg lehet valósítani.
Emese már több országban is járt és élt. Mindenhol tanult valami újat és hasznosat.
– A nemezből annyi mindent lehet készíteni, öltözéket, takarót, játékot, fejfedőt. Ám nem mindegy, mit milyen gyapjúból készítünk. Takaróhoz durva gyapjút, kalapokhoz vékonyabb szálút, finomabbat használunk. Itthon durva gyapjúval dolgoztam, ami tökéletes volt faliszőnyegek készítéséhez, Magyarországon puha, lágy gyapjúval találkoztam, amiből sálat, sapkát, ékszert lehet készíteni. Most Erdélyben élünk, itt a durva gyapjúval dolgozom újra, így ismét takarókba kezdtem bele.
Amire a legbüszkébbek, hogy az ő munkáikra azonnal rá lehet mondani, hogy magyar. A tulipánmintát nagyon szeretik és előszeretettel használják is, mert az mindenhez illik. A színekben nincs határ, piros, zöld, narancs színekben pompáznak munkáik.
Felmerült bennem a kérdés: ikrekként vajon a munkáikban is fellelhető a hasonlóság, vagy rájuk nem jellemző a különös kapocs?
– Hasonlóan gondolkodunk, egyformán kötődünk az ősi kultúrához és a népművészethez. Munkáink között nem szokták látni a különbséget. Ha egy asztalnál árulunk a vásárokon, akkor aligha tudják az emberek megkülönböztetni a portékánkat.
Enikő karácsonyra hazalátogatott, és részt vett a városháza előtt megszervezett karácsonyi vásáron.
– Nagyon jó érzés volt hazajönni a vásárra, büszke voltam rá, hogy zentai vagyok. Nagyon sokat jelentett, hogy az ismerősök megnézhették a munkáimat, elbeszélgethettem velük. Budapesten vagy máshol csak megcsodálják és megdicsérik a munkáimat, de nincs személyes kapcsolatom az emberekkel, itt viszont olyan nagy szeretet vett körül, ami feltöltött.
A család szerte a nagyvilágban, szétszóródva él. Enikő Magyarországon, Emese Erdélyben, harmadik ikertestvérük Budapesten, két bátyjuk pedig Svédországban él. Nem csoda hát, hogy nagyon ritka esemény, amikor az egész család együtt tud lenni. Sokáig kellett gondolkodniuk, mire fel tudtak idézni egy ilyen alkalmat. A nemezelés összeköti őket, mindenki nemezelt már a családban, de ők ketten, mondhatni, megszállottak. Bárhová mennek, gyapjú mindig van az autóban. A jövőben Emese is megpályázza az Népművészet Ifjú Mestere címet. Legnagyobb álmuk azonban az, hogy egyszer Zentán saját kiállításuk legyen.
