Az egész napunk az előttünk álló éjszakai bokszmérkőzésre való készülődés jegyében telt. A középiskolai penzumot ugyan letudtuk, de a kenyerek, szendvicskellékek, egyéb rágcsálnivalók és a kellő mennyiségű ital, a kávé, ásványvizek, sörök, borok, konyakok bebiztosítása körül forgott valójában minden.
Gyuránál terveztük a közös meccsnézést. Közülünk neki volt csak saját lakása, mármint hogy ő élt csak egyedül egy olyan házrészben, melynek bitorlása szüleinek válása és külföldre költözése után rá maradt, én meg tél kezdete óta amúgy is nála laktam.
Mindannyian szerettük Alit. Kivétel nélkül. Még Matyi is, aki pedig egyáltalán nem szerette az ökölvívást. Többen már Cassius Clayként is ismertük. Tudtuk, hogy az akkor még fajgyűlölő amerikai Délen született. Számon tartottuk római olimpikonként a félnehézsúlyban, s azt is tudtuk, hogy a faji megkülönböztetés miatt érzett tehetetlen dühében az olimpiai aranyérmét az Ohióba dobta. S hogy rá négy évre a hetedik menetben kiütötte Sonny Listont, és átvette a nehézsúlyú világbajnoki címet. Aztán muzulmánná lett. Nevét is megváltoztatta. Előbb a CassiusX., végül a Muhammad Ali nevet vette fel. És amikor vallási okokra hivatkozva megtagadta a katonai szolgálatot, mert nem akart részt venni a vietnami háborúban, s ezért megfosztották bajnoki címétől és öt év börtönre ítélték, a mi nagy társaságunk azon része is megkedvelte, akik csak ímmel-ámmal követték a sporteseményeket.
Az akkori amerikai közvélemény által megvetett, muszlim hitre tért fekete bajnok sokunk számára olyasmit jelképezett a sportban, mint a korabeli beat és a rock legjobbjai a zenében, pedig azok nem akárkiknek számítottak abban az időben.
Éjszakánk fergetegesen telt, s a hangulat csak hajnalban romlott el, mert felénk virradt már, amikor a Madison Square Gardenből sugárzott élő közvetítésben Frazier a tizenötödik menetben egy balhoroggal leütötte Alit.
