A három kötet fraktál-jellege folytán az első magában foglalja az utolsót, miként az utolsó is az elsőt, ám a fraktálok képtelenek felmutatni az ívet, amely nyomán az elbeszélő az első könyv legelején lelkesedő, érzelmileg felajzott riporter módjára vezeti be olvasóját felmenői falujába, a Pécs közelében fekvő Véméndre, hogy a harmadik kötet végén higgadtan, tárgyilagosan kalauzolja a kiindulástól mintegy ezer kilométernyire fekvő Hennersdorf falucskában, ahová üknagyszüleit 1947-ben kitelepítették, és ahonnét Ómama egyszerűen hazagyalogolt, miközben az indulásnál még háromszáz évre visszamenő, és háromszázezer svábra kiterjedő szövegmederből az elbeszélés a magánnyomozás érdekében tett utazás magánnaplójának csermelyévé tisztul. Mire erre a tényleges, földrajzi-fizikai értelemben valós utazásra sor kerül, a regényíró nyomozása gyakorlatilag befejeződött, s az, hogy az elbeszélő tulajdonképpen szinte semmit sem talál felmenői ötvenöt évvel korábbi, idegenben töltött éveinek emlékéből, már megnyugvással tölti el, már megtanulta, hogy a világnak nem az értelme, hanem a részletei érdekesek.
Az elbeszélő hangok és pozíciók sokasága, a szólamok sokszínűsége, a műfaji kódok váltogatása tölti ki a két hangulatos leírással határolt regényidőt, nem is lehet mindig pontosan azonosítani a beszélőt – sőt, az első kötetben azzal, hogy minduntalan Ómamáról beszélt, miközben az üknagymamáról volt szó, összezavarta a regény jó szemű kritikusát is –, ezen túlmenően pedig a svábság orális hagyományából megmentett varázslatos, misztikus, szürreális szövegrészek elegyítése a bükkfanyelven fogalmazott rendeletekkel, a szociográfiai megfigyelések lírai fikcióval való átszövése, a sváb kiejtést betűhív, illetve helyesírási korrekciók melletti dokumentálása burjánzóan gazdaggá teszi az egyébként kis oldalszámú kötetekben leképzett létélményt. Az első és második kötetet még kétségtelen mitogén szándék hatja át, a harmadikban egy drámai betétben újra szárnyra kap ez a törekvés, viszont itt már a mítoszteremtés igyekezete fölé kerekedik a minden elmúlásának bizonyossága, és annak elfogadása. Korábban fontosnak talált újságkivágások, családi fényképek, a családi események idejére utaló bejegyzések, dokumentumok másolatai, és a liturgikus tartalmakat kiegészítő profán, laikus imák épültek be a szövegtestbe, minduntalan a történet hitelesítését keresve, hogy végül az elbeszélő beletörődjön: hitele egyedül az elbeszélteknek lehet, a többit maga alá temette a feledés. Balogh Robert, aki írói mivoltában a trilógiát megformáló elbeszélő is egyben, s talán ő a regény alcímében szereplő utolsó sváb is, saját családi legendáriumának felkutatására vállalkozott, közben az elbeszélhetőség lehetőségeit járta végig, miközben eljutott odáig, hogy inkább a teremtésként megélt elbeszélést értelmezze valódi legendáriumnak a nyomozása során fellelt dokumentumok helyett. Egy belső történetet alkotott, amely találkozik, együtt fut az immár kifürkészhetetlenné vált (közel)múlt tényeivel, külső történeteivel, akár el is kanyarodik tőlük, anélkül, hogy ez bármit is csorbítana a megidézettek emlékén.
A véméndi svábok között felbukkanó szent bolondok történeteit felvonultató második kötet már erőteljesen jelezte az elbeszélői hang személyessé válását (még ha teljes fikcionalitásában is mutatkozik meg az érintettsége), amit végül a harmadik könyv meg is erősít annak felismerésével, hogy a múltból csupán könnyes históriák maradtak, anekdotákból áll össze az élet emléke, ami kizárólag a személyes érintettség hangján idézhető meg. A regényben az emlékek, gyónások és a fantázia jelenként képződnek meg, ez a számos irányba szálazó jelen határozza meg a regény(író) beszédmódját, és ennél fogva nevezi naplónak a harmadik kötetet.
A VAGON című profán misztériumjáték látszólag kilóg a hosszabb-rövidebb, anekdotikus jellegű, monológként vagy dialógusokban elbeszélt fejezetek közül, tovább lazítja az egyébként epikát, lírát, drámát egyenrangúan kezelő regényformát. A drámai forma viszont lehetőséget ad az öt generáció életét átfogó történet újbóli átélésre, az elbeszélés árnyalására, s innét visszafelé olvasható ki némely történet régóta halott beszélőjének valós kiléte. A vagonokat egyébként a trilógia a huszadik század jellegadó, metaforikus ikonjaként jeleníti meg: „Hová mentek a marhavagonok? Valamikor a frontra. Valamikor lágerekbe. Valamikor mindent és mindenkit fel akartak rá tenni. De ezek a vagonok mindig és mindenhol megálltak. Az állomásokon órákon át vesztegeltek, mert fontosabb az ágyú és a tank, még a ló és a széna is, mint az ember…” A világ viszont, aminek nyomába eredt az ősei iránt érdeklődő szerző, nem csupán a változó rakománnyal veszteglő vagy haladó vagonok nyomvonala mellett tűnt el, hanem észrevétlenül elmúlt, vége lett, az identitásvesztés alattomosan lopózott be a mindennapok között az emberi lélekbe.
A trilógia záró kötetéből szinte kikopott a késő-középkort idéző színpompás kultúrvilág emléke, még szerencse, hogy a feltehetően „utolsó” sváb az előző kettőben annyi mindent megmentett annak keserédes fűszereiből, és hogy itt is talált módot a pazar, balládás hangú, ritmikus próza általi megidézésére.
