Ahogy a festmény előtt ült a műbőr pamlagon, a mintegy négy négyzetméteres képtől úgy hat lépésnyire, amit egy akkor még fiatal és szép jövő elé néző festő alkotott, arra lett figyelmes, hogy a nyitott teremajtón át behallatszó hangok közül az egyik éppen ezt a képet méltatja a szakavatottság látszatát keltve, utóbb már-már valóban szakavatottan, mindenesetre rokonszenvvel magyarázva a kompozíció bravúros leleményeit a téma banalitásával szemben, ugyanis a képen ábrázolt folyóparti sétány, mint a város mindenki számára egyre közömbösebb látnivalója, függetlenül attól, hogy egyetlen és közömbös, tetszetős is természetesen, vagyis természetes szépségében támadhatatlan és meg nem cáfolható, mi több, szinte már élő, ahogy a rajta sétáló vasárnapi emberek azzá teszik, mivelhogy csakis boldog vasárnapi emberek sétálgathatnak ott ezen a festménynek nevezett alkotmányon, még akkor is, ha mondjuk csütörtök délelőtt, a folyópart egyik padján ülve, nem feltétlenül vasárnapi embereket lát egy festő, aki a megfestés okán le is fényképezi a téli, napsütötte promenádot csütörtöki emberekkel, nem sejtvén, hogy alattomban őt magát is lefényképezik fényképezés közben, valaki, aki csütörtökön éppen erre járt, és már előre tudja, hogy e mű címe Vasárnapi emberek lesz, ugyanis ő rendelte meg a képet pont ezzel a címmel, ezzel a neki mindennél fontosabb címmel, mivelhogy ő maga is vasárnapi gyerekként nőtt fel, és e vásznon önmagát szerette volna viszontlátni fagyott hullámverésként támadó emlékeinek zuhatagában, most viszont önmaga dialektikus korhaladványa helyett azt kell látnia, hogy egy hamisított vasárnapon hamis mosolyú férfiak és nők billegnek a vaskorláttal szegélyezett sétányon a híd felé, melynek csak a fele látszik a ködben, míg a másik partot érő hídfél már homályba vész, vagyis ott sincs, csak sejteni lehet, ami távolról sem ugyanaz, mintha ott lenne, különösen annak, aki momentán rajta áll, a vasszerkezet magasba ívelő végén a folyó közepe fölött, nos, lehet ugrani, kérem szépen, elég mély a víz, akár fejest is, ha valaki még a száradó festék dacára odaér, és elég bátor ahhoz, hogy egy félbemaradt hídról úgy ugorjon le, mintha az egész volna, hogy akképp ugorjon le a folyó még látható közepébe, ami ugyanakkor a festmény széle is, hogy tudja, ha elvéti, nincs menekvés, szóval ha ez mind megtörténik, akkor is csak egy szomorú vasárnap története hagyományozódik át az utókorra, csendül fel mint dal, törtakkord-kezdéssel e festékbe fagyott folyó túloldalán, ennyi, s nem több, még ha e kép egy utánozhatatlan remek /remake/ mű is, fejezte be a hang az ajtó túloldalán a szomszédos teremben, a hang, aki maga is egy immár testetlenül megtört, vasárnapi ember lehetett.
