9.
Egy közös forrásból eredünk mindannyian. Ezt úgy is szokták mondani: az egységből szakadtunk ki mindannyian, és oda is térünk majd vissza, ha több-kevesebb eredménnyel elvégeztük az evilági létezésünket igazoló feladatokat.
Merthogy megtestesülésünknek oka van. S ez így igaz akkor is, ha pontos választ erre vonatkozóan nemigen tudunk megfogalmazni. Éppen ezért, mint ahogyan már többször leírtam, többször is elmondtam egyetemi előadásaimban is, véletlenek nincsenek az életünkben. Találkozásaink, barátaink, munkatársaink, szomszédaink, de ellenségeink is, meg az események, melyeknek részesei vagyunk, mind-mind az elvégzendő feladatok üzenethozó eszközeiként nyilvánulnak meg életünk folyamán. A hely, ahova születtünk, a nyelv, mely anyanyelvünk lett, és a kultúránk, melynek hagyományain nevelkedve emberi méltóságunkat és erkölcsi magatartásunkat megalapozó ösztönzéseket kaptunk/kapunk, egytől egyig azt a célt szolgálják, hogy felismerve az értelmét az egységből való kiszakadásunknak, a lehető legteljesebb mértékben elvégezzük a hivatás szerint meghatározott, lényegünket képező tennivalókat. Minél előbb megtaláljuk a létkérdéseinkre vonatkozó válaszokat, annál valószínűbb, hogy az anyag meghatározta kék bolygón ideig-óráig átvonulva helyes cselekedeteinkkel erősíteni fogjuk ennek a világnak szellemi építményeit.
Ahhoz, hogy áldásosak legyenek ebbéli tetteink, az említett egyéni és kollektív feladat-megismerés elengedhetetlen. A megismerés szükségességének és fontosságának felismerése a legnehezebb, hiszen az ismeretlenből, esetleg csak megsejtettből kiindulni, majd pedig eljutni a tudás bizonyosságáig lehetetlen felébredés nélkül. A felébredés pedig csak akkor történhet meg, ha a maga teljességében képesek vagyunk felvállalni evilági létezésünk minden pillanatát, függetlenül attól, hogy annak megnyilvánulása kedvező-e számunkra, vagy pedig szenvedéssel teli.
Hamvas Béla Anthologia humana című szöveggyűjteményében egy a 11. és 12. század fordulóján élt tibeti buddhista szerzetes erről a következőket mondta: „Tudni kell, hogy a szenvedés az elkövetett tettekben rejtőzik. Ezekért a tettekért az emberen kívül senki sem felelős. A szenvedés pedig arra való, hogy az embert felébressze”.
Elérkeztünk tehát a tetteinkért vállalt, illetve nem vállalt felelősség kérdésköréhez. Ma olyan világban élünk, melyben a felelősségtudat, a felelősségvállalás igencsak kiiktatódott az emberek mindennap realizálódó életéből, viszont felerősödött a mások megbélyegzésének, a mások okolásának és a bűnbakkeresésnek a kényszere. Minden baj forrása a másikban, a másságban keresendő és található meg. A másként való gondolkodás is ide sorolandó.
A felelősség áthárításának mára nagy divatja lett. Minden kellemetlenség, hitványság és galádság eredete a másikban, s nem bennem fogan – ezt állítja magával kapcsolatban az emberek többsége. A másokra való mutogatás azonban, mint kiderül, nem hozza el a várt megnyugvást, problémamegoldást, sőt egyre erőteljesebbé válik a mások stigmatizálásának a kényszere. Egyre szélesebb lesz azoknak a köre, akikre kiterjed az elindított, a tehetetlen és kielégíthetetlen düh irányította becsmérlési szándék, melyhez egy ideig az embereken elhatalmasodó félelem nyújt keretet. De csak egy ideig!
A félelem, a megfélemlítettség állapota, mérhetetlen szenvedés okozója lehet, de hozzásegíthet a felébredéshez is. Csak szembe kell nézni vele. Csak szembe kell menni vele. Ízekre kell szedni a mibenlétét. Meg kell találni a kiindulópontját. Lényegének megismerése jelenti a tőle való megszabadulást. Az általa okozott szenvedés feloldását. Innentől kezdve immár azzal is lehet foglalkozni, hogy mivégre születtünk, és miért pont ekkor, és miért pont ide.
De ez már egy másik kérdés!
