Miklós emlékére
Egyedül vagyok. Este van, csend, nyugalom. Az utca kihalt, néma, nedves és szürke. Az ablakokban itt-ott parányi karácsonyi csillagok, mégis minden elhagyatott és egyedülvaló. Egy kislánynak az anyja a karácsonyi vásárban a kicsi betlehemet egy városnak, a Megváltó csillagát hullócsillagnak mondta.
Későre jár, meggyújtottam egy szál gyönyörű, hófehér gyertyát, várom az éjféli misét, várom a harangokat. Az ünnepi újságtól megállt a szívverésem. „Karácsony az erdőn”, ez volt a címlapján. Az Állerból, gyerekkorom Állerjából vették át. Régi idők, emberek, tárgyak támadtak föl, megjelentek a testvéreim, eszembe jutottak már-már elfelejtett gyerekkorom kis és nagy gondjai, megelevenedett a régi világ, a háború utáni kényszerű megbékélés, a szorongás és a szorongató, újságrejtegető, könyvdugdosó, kényszerűséggel teljes megalkuvás.
Az apám mosolyog, de szép, melegbarna szeme szomorú; selymes, piros színű vörösbort tölt. Én is kapok egy kicsit.
Ott a birsalmasajt és a piros szalaggal átkötött búza a sublóton, és a sublót levendula-, birsalma- és szegfűszegszagú fiókjának a legmélyén az Áller. A sublót valószínűleg a Schubladeból ered, és mostanra már velünk együtt teljesen kiment a divatból. Kiment a divatból a levendulaszag is, a birsalmát meg nem tudom karácsonyig eltartani, megrohad.
Szomorú szeretettel gondolok mindenkire, aki már nem földi mércével mér, aki itt kellene, hogy legyen, de csak velem van, nem mellettem. A voltakra emlékezem. Soha többé nem lesz úgy, mint régen; mindenki, aki elmegy, elvisz magával egy részt belőlem, egyre kevesebb, egyre kisebb vagyok.
A vadlibák délre húznak, a varjak ellepték a belvárost.
Vízkereszt. Az apám fölírja az ajtó fölé G+M+B. Alig éri el a szemöldökfát, ő a legalacsonyabb az öt fiú között. A nagymama észrevétlenül sír, mert most már csak hárman vannak. Még akkor is könnyes a szeme, amikor leszedjük a karácsonyfát. Én is szomorú vagyok, pedig kezdődik a farsang.
Gyertyaszentelő, másnap Balázs. Akármilyen hideg volt, akármekkora hó esett, akárhogy is csúszott, engem a nagymama mindig elvitt balázsolni. Két nagykendőt meg egy vállkendőt kötött magára, nekem még a fejem is jól bebagyulálta, mert a február a legzordabb hónap, és nehezen múlik. Hamvazószerdán hamvazkodtunk is mindig, büszkén hordtam homlokomon a hamu nyomát, nem töröltem le hazáig.
Mi lesz velünk? Honnan, milyen szörnyű nagy mélységből bújik elő ez a sok hazaáruló? Kívül, belül acsarkodnak, úgy érzem, az egész világ miránk fenekedik. Baj az is, hogy a világ uszul ránk, de sokkal nagyobb baj, hogy azok lettek hazaárulók, akikben bíztunk, akiknek hittünk. Nem idegen, a saját fajtánk árulja és árulja el a földet, amelyből vétetett.
A medve megijedt az árnyékától, még negyven napig fog tartani a tél. Csontig ható, csikorgó, farkasordító hideg, mindent fél méteres hótakaró borít, a karácsony utáni enyhülésben kiültetett kis fenyőt eltemette a hó. Eltűnt. Nincs többé. A fal tövében kinyílt a hóvirág, a langyos, tavaszias melegben reménykedve, áttetsző ragyogással nyújtogatta kelyhét a napsugár felé, ki tudja, mi lesz most vele. Tudom, hogy éjfél után reggel lesz, születés után élet, halál után föltámadás, mégis szomorú vagyok. Az idő összevissza jár, mint a nagymama húzós órája a konya falán. A mélységből nyirkos hideg, dohos sötétség kúszik föl, hiába fűtünk.
Az ég magasában, elérhetetlenül messze, de mégis itt bennem, a lelkemben, a szívemben zengnek, zúgnak a harangok. Valaki megfogja a kezem. Az Újtemplom megtelt, szűrt fényben, orgonaszóban megszületik a csoda. Itt van mindenki, aki elment, együtt fohászkodunk: Boldogasszony anyánk.
2012. február 17.
